Szívemből papírra mentelek,

hogy tovább élj, ha  majd nem leszek.

Érzések szőtte milliónyi adat,

valahányban ott leled magad.

Fák, bokrok, füvek lehelete,

lebbenő  sóhajok, mindegyikbe te.

Fészekben kikelő apró madárka,

magvak föld öléből bújó csírája,

mindegyikről te jutsz az eszembe,

hisz én is ott nőttem, meleg tenyeredbe.

Égkékje szakad vagy a feketéje,

villám, hulló csillag legyen a szikéje,

minden vágásban, minden sajgó sebben,

hiányodat írtam összegyűrt szívemben.

Fenyőfára nézek, gyertya lángja lobban,

hiába az ünnep, nem szeretlek jobban,

mint mikor elmentél, ott abban a nyárban,

azóta a lelkem fekete ruhában.

Reszkető fákról zúzmara pereg,

már nem vihetek takarót neked,

hideg a sír, hol megpihent hamvad,

daróci földben, úgy ahogy akartad,

néném, bátyáim, papóm, mamám,

mind veled pihennek, drága jó apám.

Gyermeksírás, karácsonyi jászol,

a születést ünneplik, én vagyok, ki gyászol,

én vagyok ki papírra mentelek le téged,

én az utolsó szóig, szerető véred.

Papírra mentelek, betűkbe zárlak,

élővé teszlek a szép szóvilágnak,

hol gyerek lehetek és te édesapám,

verslábakon álló régi karácsonyfám,

újra látom díszeid, dióid ezüstjét,

csillagszóród fényét és tekergő füstjét.

Karácsonyfámnak élő minden tűje,

szépet játszik a múlt égi hegedűje,

dallamok futnak, mosolyom növesztem,

lecsúszik vállamról rég cipelt keresztem,

itt vagy édesapám szavak közé mentve,

így maradsz meg nekem, örökké szívembe.