hív, csalogat s reményt ad.

Megfoghatatlan alakja a

hajnali dér, puha selyme

s a sötét éj hajkoronája.

Velem lépeget meg-meg áll,

s karöltve suhan velem, mint a szél.

Terel, óv, színes képsorokat sodor  elém

ez a te sorsod suttogja, felépítheted életed.

S napsugár meleg fénye felragyog.

Az akácfa virágjain méhek hada zsong

mézédes illata édenkertet varázsol elém.

Igy lépegetek én az aranyzöld mezőn,

mikor eljö az esti alkony

biborszínt fest az égaljára.

"Miért keresnék távoli csodákat?

Hiszen, hogy élek maga is csoda!"

*Várnai Zseni