A múlt romos díszletei között,
ahol az ébredező öregfák ölelkeznek.
Álmosan sóhajt a holdvilágos rét
s csendben távozik a sötét éj.
Hajnalban a reggeli harmat,
fehér gyöngyöket hint a pázsiton.
Rejtélyes titkokkal vonul a múlt,
melynek sebei lassan gyógyulnak.
S forró könnyeim értük szépen elapadtak.
Lelkem elcsitult elengedem múltamat már.
Drága földanyánk virágszirmokat szór elém.
A fuvola hangja szólít s hív a fényes jövő felé.
Ragyogó aranyfénnyel jön fel
a gyönyörű Napkorong,
az újra megújuló Tavaszt.
Göteborg 2017-01-22 Lám Etelka
|