közös múltunk eltávolodott

és fehér vitorlákat bontott a szél.

Ám nélküled életem sívár

körbe öleli a csend némán.

Tátongó űrt utánad hagyva

fájó hiányod, kínzó gyötrelem.

Nem kell már a fényűző életem

arany dísztárgyak, csecsebecsék

mesébe illő tükrök pompája.

Csak te kellesz nekem!

Leborulok az Úr színe előtt

reménykedve, fohászkodva esedezem!

Ha még egyszer láthatnám, amint a

gyöngyöző vízsugár megérinti arcodat,

ibolyakék szemeddel rám pillantanál

holdsugár alakoddal felém suhannál.