[ Kezdőlap ][ Házirend ][ Blog ][ Irodalom Klub ][ Minden Ami Irodalom ][ Olvasóterem ][ Képtár ][ Műterem ][ Fórum ]
Hoppá !!!

FULLEXTRA.HU CSOPORT
A FACEBOOKON IS!




Könyvet szeretnél?




Kedvenc versek
a You Tube-on
Tedd fel a kedvenceidet.




Ellenőrizd a helyesírást,
ha nem vagy biztos benne!




Tagjaink könyveit itt rendelheted meg



Versműhely



Pályázati lehetőségek



Fullextra Arcképtár


Küzdőtér

Szia, Anonymous
Felhasználónév
Jelszó


Regisztráció
Legújabb:
: AnikoMami
Új ma: 0
Új tegnap: 0
Összes tag: 9071

Most jelen:
Látogató: 15
Tag: 1
Rejtve: 0
Összesen: 16

Jelen:
Tagi infók Tidus89 Küldhetsz neki privát üzenetet Tidus89 Tidus89


Támogatónk


Fullextra Szépségszalon
CÍMVÁLTOZÁS!
2016.jan.11-től
Bp.XVIII. Üllői út. 365.


Üzenőfal
Arhívum   

Csak regisztrált felhasználók üzenhetnek. Lépj be vagy regisztrálj.

Szolgáltatások
· Home
· Arhívum
· Bloglista
· Fórumok
· Help
· Hír, cikk beküldő
· Irodalom
· Irodalom Klub friss
· Journal
· Keresés
· KIRAKAT
· Kirakat Archivum
· Magazin
· Mazsolázó
· Mazsolázó Archivum
· Mazsolázó beküldő
· Minden Ami Irodalom
· Mindenkinek van saját hangja
· Műterem
· Nyomtatási nézet
· Olvasóterem
· Partneroldalak
· Privát üzenetek
· Személyes terület
· Témák, rovatok
· Üzenőfal
· Összesítő

Ajánlott weblapok
· 1: vers zene.lap.hu
· 2: Olvasás lap.hu
· 3: Haász Irén weblapja
· 4: Zsefy Zsanett
· 5: Fényfa
· 6: haiku.lap.hu
· 7: Harmatcsepp .. a lélek útján ...
· 8: Dezső Ilona Anna honlapja
· 9: Végh Sándor személyes honlapja
· 10: Alkotó.lap.hu
· 11: Egy lélek csillan
· 12: SOmannák
· 13: magyarirodalom.lap.hu
· 14: Péter Erika honlapja
· 15: Janusvers
· 16: Sidaversei
· 17: Máté László honlapja
· 18: Ararát
· 19: Wendler Mária portál
· 20: Orbia

cheap cigarettes sorry.
Fullextra.hu: Amatőr Irodalmárok Klubja!


Amatőr Irodalmárok Klubja!
[ Amatőr Irodalmárok főoldala. | Regisztrálj! ]

Csatlakozz te is közénk! A tagjainknak lehetősége van saját írásaikat publikálni, és a többiekéhez hozzászólni.

Nehéz kristályok
Ideje:: 02-14-2017 @ 09:57 am

Nemrég érdekes telefont kaptam.

Nem tudom, miért pont én, holott nálam nevesebb ásványgyűjtők is hirdetik magukat a neten.
De megtalált az öreg hang, és mivel épp arrafelé volt dolgom, hát megbeszéltem a találkozót.

Vízátfolyásos, saras úton morgott felfelé az öreg rozsdakék opelem, ágdarabokat és kisebb köveket kerülgetve. A falu szélén magasan az út felett rozzant ház, hullámosra ereszkedett tetejét csak az égiek jóindulata tartja. Előtte és mögötte olvadék-patakok hordják szorgalmasan a hegy kevéske termőföldjét.
Csúszós, százéves lépcsőkön baktatok fel. A csengő meglepően szép hangon csilingel, és nemsokára jön is a hajlott hátú mamóka. Fekete hárászkendő a vállán-hátán, kötött bordó micisapka galambősz fejecskéjén. Nyikorogva nyílik a kapu, bemutatkozom, kapok egy simogatást a karomra. Meglepő gesztus a mai világban.

Beballagunk a házikóba. Rozzant ajtaját a harminc réteg olajfesték tartja egyben,a zár alumínium fedőlapja három görbe szöggel van úgy-ahogy helyre kalapálva. A konyhában hihetetlen állapotban levő, szocreál szekrények valaha piros és fehér forgácslapokból, egyik ajtaja hiányzik. Szürkére kopott fekete-piros kockás mettlachin koppan a cipőm, nagymamámnál látott rongyszőnyeg takarja kis részét. Helyet kapok a százéves, tömör dió asztalnál.
Mamóka térül-fordul, a palackos gázsütőből túrós rétes kerül elém. Görbére kopott, életlen késsel szeldeli, ősrégi porcelán tányérra kínálja, Az egész házból ordít az öregség és a szegénység.

De kosz, az nincs. Nem ragad az asztal, nem saras a jéghideg mettlachi csempe, és tiszta a tányérom.
Penész. Az van.
Zöldes-szürke nyoma ott van a konyhaszekrényen, a székeken, a valaha kékre meszelt falakon. Látszik, ahogy hipós ronggyal próbálták eltüntetni.
Kedves a mamóka, a családról beszélgetünk, mutatja az unokák képeit. Hányásig ízléstelen, aranyozott kínai rámákból vigyorog huszonéves unoka, fekete tüsihaja és fekete, szerintem gonosz tekintete van. Az a fajta, akinek minden megadatott, minden jár, aki kiéli magát az életben és az éjszakában. Az unoka pózol vadászpuskával, részeg haverokkal, ül az egri vár ágyúján, guggol farkaskutya mellett és támaszkodik hanyagul a terepjárójának. Ordító betolakodása a színes képeknek, magamutogatásnak, a pazarló létnek az öregek kopott, csendes, becsületes világába.

A szobából erős, nyomasztó dohszag árad. Lassan, keretre támaszkodva csoszog kifelé az öregember. Lassan csosszanó léptei az Időt lépik, reszketeg keze és vizenyős szeme már rég nem keresnek új élményeket.
Leül az asztalhoz, nem kér rétest. Én felharapok egyet, a kevéske túró mellett sok-sok áztatott zsemle és dara van. Cukor alig, mazsoláról ne is álmodjunk. Dédanyám készítette így, akibe beleragadt a háború reszkető, mindent tartalékoló zsugorisága. Nem önzés, hanem a túlélés, a holnapért küzdés zsugorisága. Nagyokat szuszogok a hideg és dohos levegőből, hogy ne hintsem meg sós könnyekkel a rétesemet. És ahogy a mamát nézem, dédanyám -voltam oly szerencsés, hogy aktív korában is ismerhettem- homályos-opálos szeme néz rám vissza, mintha téli ködbe néznék, ahol másik világok árnyai járnak.
A papa mesél. Unokákról, akik külföldre járnak, a fiáról, aki vadászattal tölti mindennapjait. Ismerem a vadászat költségeit, és láttam a képeken a háttérben megbúvó tárgyakat. Egyirányú a ragaszkodás, a szeretet, a fiú már réges-rég megfeledkezett az öregekről. Az a pár alkalom, mikor egy évben a kötelező látogatásokat kényszerből teszi, nem hozza vissza a gyermekkorát, és nem veszi le az anyagiasság fátylát lézerműtött szeméről.
A terepjáróból nem látszik a ház kopottsága, sem a másnapokért tűrő szülők könnyei.

A papa mesél. Orosziról, a bányáról, ahol ugyan nem sok haszon lett, de csodás kövek kerültek napfényre. Mesélt a régi időkről, mikor a meddőhányó csillogott a napfényben, a szabadnapos bányászok kalapáccsal mászták az üveghegyeket, és hátizsákban hordták Budapestre a színes, ragyogó kristálycsodákat. Én pedig álmodozok, sóhajtozok, és a régi szabad vasárnapok óarany fénye engem is beragyog kicsit.
Mamóka térül-fordul, és elém tesz egy muzeális értékű, kukoricacsuhéból font szakajtót.
Benne ökölnyi kövek.
Papa felragyog, megmozdul benne a bányász, és mindről mosolyogva meséli, mikor és hol lelte. Reszketeg keze bizonytalanul fogja a darabokat, sorra pakolja az asztalra. Valaha szépek lehettek, múzeumok versengtek volna ezekért a darabokért. Sajnos az Orosziban bányászott érc mind szulfidos. Halódó vulkán majdnem-végső lehelete rakta ki ezeket az éppen-hogy kihűlt magma, máshol a tömör kvarc réseibe. De a ház vizes, és az unokák játszottak a csillogó rögökkel. A szulfidos ásványok elbomlottak, szürke és rozsdaszín por borítja mindet, minden érintésre morzsálódik. Már tapasztalatból tudom, belül sem különb. A millió évekkel későbbi, ujjnyi kalcit kristályt pedig szétmarta a felszálló kénsavas pára, a jogarkvarcok és kisujjnyi csodás ametisztek csúcsai a rápakolt kőtől és az unokák kopácsolásától törött, kifehéredett. Egykor valódi kincsek voltak, egy leharcolt autót ma is megérnének eredeti állapotban. De most egy kupac értéktelen kő, régi nyarak játékai, emlékek temetői.
A papa büszkén húzza ki magát. Az ő szemében ezek még mindig valós kincsek.
Nehezen veszem a levegőt, és nem csak a sűrű dohtól. Nehéz megszólalni, nem tudom, mit mondhatok. Eladásra hívtak, talán utolsó kincseiket tárva elém.
A milliomos unoka pökhendien támaszkodik a terepjárónak, és fitymálva néz rám, az aranyozott ráma pimaszul virít, az asztalon porosan és fakón gubbasztanak a kövek. Már réges-rég nem ásványok...
Engem sem vet fel a pénz, a munkanélküliség nem fizet túl jól, még így sem, hogy a világot felforgatom a fennmaradásért. Tízezer forint van nálam, a telefonban emlegetett páratlan ásványok maximális ára. Nem tagadom, némi haszon reményében jöttem el ide.

Mit adjak egy kis kosár szikláért?
Mennyit ér a mások egykori kincse?
Mennyit érnek egy élet emlékei?

Orromba kúszik a rétes illata, és a mama reménykedő arcára nézek. Holdszínű szemei nagyra nyílva várják a döntésemet. Igen, a rétest nekem sütötte, ki tudja, talán utolsó forintjaiból. Kincseket nem ad el csak úgy az ember...
Velem szemben a mama egyre inkább a dédikém, balomon a borostás öreg bányász emlékeiben elmerülve mosolyog. Buktam a benzint, szimmering kellene a kocsiba, a felkínált csoda ásványok útalapba sem jók. A tízezer forint nekem sem égeti a zsebemet, nekem is etetni kell a gyerekeket, fizetni a lakáshitelt, venni az elrongyolt cipőket, mosolyogva szponzorálni az iskolai kirándulást...

Szent István igazi aszkétai szigorral néz rám, mikor az asztalra teszem.
Szégyenlem magam.
Szégyenlem a végigdolgozott élet után kapott alamizsnájukat, a kitanított fiú hálátlanságát, szégyenlem az egész rohadt világot minden mocskával , és szégyenlem, hogy az öregek kincséért semmi többet nem adhatok.
Számat harapva tolom a mama elé az értékes fecnit. Szent István szeme már nem szigorú, inkább kissé kíváncsi. A mama lassan nyúl érte, és nem tudom, kevesli-e, vagy nem akarja elhinni, hogy tényleg megveszem az egykori ásványokat. Lassan kihajtogatja a pénzt, és kissé közelebb hajolva óvatosan kérdi, hogy nem lesz-e sok?
De, az lesz. Sok nekem, sok a gyerekeimnek, sok egy kosárka kőért, de sok a két öregnek is. Hétköznapi papírfecni az unokának, aki egy hétvégén három ilyet is elpiál a haverokkal. De az unoka messze van, én meg itt, és a mama itt is marad, mikor én nehéz gondolatokkal hazafelé megyek majd.
Mosolyogni próbálok, lapát tenyeremet ráteszem az aszott, törékeny kezecskékre. Hagyja csak, mama, jó lesz így. A papa már ébredezik merengéséből. Látja, megvolt a vétel, bólint. Göbös munkás kezei reszketve pakolják vissza a régi szakajtót, amit ajándékba megkapok.
Indulnék, de még magához int.
Mesél még egy keveset, de ennek a mesének célja van. Patak van a mesében, kiugró szikla, régi horpák, és egy közeli falu neve. És kristályok, amik csak rám várnak.

Búcsúzunk, felmorran a kocsi, nehéz szívvel indulok haza. Az anyósülésen a szakajtó leheli a dohot, benne ingadoznak az ökölnyi sziklák, mintha a fejüket csóválnák. Nem jó ez így, nem jó...
Útelágazás, szürke tábla a szürke ködben. Rajta a falu neve, amit a papa mondott. Picit ülök, mérlegelek, majd irány a falu. Milyen jó, hogy minden faluban van templom, az az útjelző. Kitérek az erdei útra, szerencsére jó minőségű. Pár perc a kaptatón, és előttem az említett híd, ahol leparkolok. A patak sárgásan igyekszik elvezetni a hólevet, nekifutásból azért még átugrom. Hátizsákom, benne kalapács, nagyot üt a hátamra. Csúszkálok a mellékvölgyben, lassan kaptatok felfelé. A múló tél rongyai, hosszú hókupacok fekszenek keresztül utamon, és egyszer csak elém áll a kiugró szikla. Tényleg olyan éles és kampós, mint az anyósok orra az öreg szerint. Megkerülöm, mellette meredek lejtő. Gyökerekre lépve, gyökereket fogva, bokrokban kapaszkodva mászok felfelé, a tavalyi avar alatt guruló kövek és alattomosan cuppogó, síkos sár.
És egyszer csak megvan a vöröses ér, benne cseresznye méretű kék kalcedonok. Kalapálni sem kell, a fagy elrepesztette a sziklát, diónyi és ökölnyi üregek tárják fel évmilliós kincseiket, centiméteres hegyikristályokat, lilás ametiszteket. Fél asztalnyi kőlap mozdul el türelmetlen kincskeresésemben, alatta újabb kristályok és szép, szalagos achátok. A kihunyt vulkán könnyei, forró vizes oldatok rakták le száz- és százezer éven át parányi kincseiket, hogy most, először napfényre kerülve teljes szépséggel ragyogjanak. Ragyogásuk munkát ígér, hosszú napokat, amíg kivésem a sziklát, hosszú estéket, amíg megvágom és szépre csiszolom. Pénzt ígér, susogó bankókat, amiből telik benzinre, szimmeringre, kiscipőre.
Felnézek az égre, nagyot fújva adok hálát a papának az útmutatásért. Öreg bányász utolsó ajándéka ez, olyan kincs, amiért sokat adnak majd egyesek, hogy az asztalukra tehessék.
Vékony felhő kúszik a Nap elé, ezüstös kört formálva, mint a mama szemei... Csendesen visszateszem a lapot, kövekkel és ágakkal rejtem, mert ma már sokan rabolják a vén Mátra kincseit. Nem csupán irigy vagyok, de a családom megélhetése fontosabb mindennél.
Érzések kavarognak bennem, miközben letisztogatom a kezem, és lecsúszkálok a domboldalon. Nem, ez a kincs nem lesz kivésve. Nem tudhatja senki, mert az öregek álmait nem szabad pénzre váltani. Nem hozhat ide kalapácsos gyűjtőket semmi túravezető, nem találhat rá hörcsög mód kaparó, telhetetlen gyűjtő. Már tudom, én sem jövök vissza.
Nem vagyok szent. Ások, gyűjtök, vések én is, viszem haza a hegyek kővirágait, de ez a hely, ez a telér érintetlen marad. Minden kalapácsütés az öreget érné, az álmait, a fiatalságát. Minden kékes kalcedonból a mama nézne rám, a télvégi köd szürkéje kavarogna minden achátszeletben.
Nekifutásból ugrom át a patakot, a kalapács ismét jól hátbavág.
Öreg jószágom csendes morgása zörög végig az erdei úton, miközben nagyon lassan, nagyon nehéz szívvel hazafelé indulok.

2017.02.14.


Utoljára változtatva 02-14-2017 @ 09:57 am


Hozzászólás írása
Hozzászólás írása
További
További
Irodalmár profil
Irodalmár profil
Üzenet küldés
Üzenet küldés

Posted Comments

Hozzászóló: zseva
(Ideje: 02-14-2017 @ 10:43 am)

Comment: Végigolvastam, és amilyen nehéz volt neked a hazafelé út, miután meghoztad a döntést, olyan nehéz szavakat találni erre a történetre... Ahogy leírtad? Elidőztél egy-egy részletnél, és amilyen szavakkal ecsetelted azt?... a legjobb, amit tehetek, hogy érintetlen hagyom, és átadom magam az olvasás örömének, az élvezetnek. Szavam sincs olyan szép, mint a tiéd, de magad sem tudod, hogy egy-egy ilyen írásoddal mekkora kincset adsz tovább... Szeretettel: Éva :-)


Hozzászóló: Almasy
(Ideje: 02-14-2017 @ 03:49 pm)

Comment: Elolvastam. Adtál egy darabot a szívedből, de ettől csak gazdagabb lettél. Remek Ember vagy, így nagybetűvel. Sajnos kevesen vannak Belőled. Szeretettel ölellek GYUpp


Hozzászóló: cirimok
(Ideje: 02-14-2017 @ 05:54 pm)

Comment: Zseva, Almassy, nagyon köszönöm, hogy olvastok és elmondjátok az érzéseiteket. Nagyon fontos a visszajelzés számomra.


Hozzászóló: a_leb
(Ideje: 02-15-2017 @ 03:23 pm)

Comment: Nagyon megkapó ez a novellád, részleteiben is rendkívül átérezhető, mélyen emberi. Valahol ott van benne a rád jellemző humor is, de most nem ez volt a meghatározó, hanem az együttérzés, az empátia legtisztább hangjai. Örömmel olvastalak, szerkezetében, vezetésében is tiszta, a tartalomhoz eszközeiben is méltó írást olvashattam. aLéb


Hozzászóló: momosian
(Ideje: 02-17-2017 @ 10:56 am)

Comment: "Orromba kúszik a rétes illata..." Ettől a sortól készülődtek könnycseppjeim, hogy aztán sokáig az arcomat simítsák...Írásod katartikus hatású- felemel, megtisztít. Igazi marokkő. Gratulálok Cirimok! Mo


Irodalom ©

PHP-Nuke Copyright © 2005 by Francisco Burzi. This is free software, and you may redistribute it under the GPL. PHP-Nuke comes with absolutely no warranty, for details, see the license.
Page Generation: 0.12 Seconds
pharmacy online