A szív dombján ott ül a remény,
láb lógatva vár ,mint egy kis legény,
fel-fel kapja fejét minden dobbanásra,
mintha lépteit lejtené a várt leányka.
Sóhajt a remény, de mosolyog a nemre,
belegondol mélyen a barna szemekbe,
melyek fölött az éj hajszálakat festett,
melynek feketéje a reménynek meg tetszett.
Elpirul a remény, szégyenlős a szentem,
kéklő orcája rózsapír lett menten,
vágtázó paripává vált a szív dombja,
és a szegény reményt rögtön le is dobta.
Lezuhant a remény, kitört keze-lába,
bánat szedi sóhajait egy nagy kosárba,
de nem fér, így legyint a bánat, nem szedem,
nesze neked remény, ilyen ez a szerelem.
|