Megtörtént eset volt-e,
Nem tudom;
Így emlékeztem rá
Egy sötét hajnalon.

A férfi és nő kézenfogva járt.
Féltette a közöst, szerette a homályt.
Korán esteledett. Már a vonat se jött.
És az éjszaka mindnyájukra ködöt
S rejtelmes sötétet zúdított csupán
-Leültek egy padra, várva, valami jön talán.-
Kiürült a város. Az iroda-és plaza-
Paloták
Öntötték a neonfény zavaró áramát.
Bezártak a gyárak, vendéglők, kiskocsmák
- nincs menekvés-
Ők meg kuporogta egy padon csupán,
Egyre hidegebb lett; néztek egymás után…
Hazamenni késő. Értelme sincs talán.
-A férfi vallomása: „Te vagy az egyetlen kincsem.”

Nem volt semmijük, közös volt minden.
Az üveg bor az éjjelnappaliból,
A pad, a város, -gyémántgyűrű nincsen.-
Most erre futotta. – szólt a férfi könnyedén.
S előbukkant zsebéből egy gyűrött költemény-kezdemény.

Írjuk meg ezt az estét! Csak mi ketten, együtt.
Nem baj, ha megfagyunk, ha kihűl a testünk…
S ők írtak címkére, mappa-hátoldalra, lopott söralátétre,
A járókelők –ha voltak is elvétve, csodálkoztak rajta.
Elment a vonat már egy órája….
-mondta az egyik.

Hallották vagy nem; majd újrakezdik.
Írják szerelmüket egy fagyos éjszakán,
Egy tollal, papírfecnikre, padra,
Mint aki haldoklik, úgy írtak.
És valamit még mondani akar.
Kimondani magát, mely oly sok lényt takar…
S nem voltak már két külön személy;
Egy kéz fogta a tollat: Te voltál ott meg én.
Reggelre összeborult álmukból riadva
Hallották a gépi hangot: felvirradt karácsony napja!
Az elmúlást tagadva, túlélve a fagyot
Költemény született: alkottak-e nagyot?
Nem tudhatod se én, se Te, soha.
Most mindkettőnek van saját otthona.

© Farkas Laura 2004. december 23.