[ Kezdőlap ][ Házirend ][ Blog ][ Irodalom Klub ][ Minden Ami Irodalom ][ Olvasóterem ][ Képtár ][ Műterem ][ Fórum ]
Hoppá !!!

Kedvenc versek
a You Tube-on
Tedd fel a kedvenceidet.




Ellenőrizd a helyesírást,
ha nem vagy biztos benne!




Tagjaink könyveit itt rendelheted meg



Fullextra Arcképtár


Küzdőtér

Szia, Anonymous
Felhasználónév
Jelszó


Regisztráció
Legújabb:
: MLilith
Új ma: 0
Új tegnap: 0
Összes tag: 9161

Most jelen:
Látogató: 51
Tag: 0
Rejtve: 0
Összesen: 51


Üzenőfal
Arhívum   

Csak regisztrált felhasználók üzenhetnek. Lépj be vagy regisztrálj.

Szolgáltatások
· Home
· Arhívum
· Bloglista
· Fórumok
· Help
· Hír, cikk beküldő
· Irodalom
· Irodalom Klub friss
· Journal
· Keresés
· KIRAKAT
· Kirakat Archivum
· Magazin
· Mazsolázó
· Mazsolázó Archivum
· Mazsolázó beküldő
· Minden Ami Irodalom
· Mindenkinek van saját hangja
· Műterem
· Nyomtatási nézet
· Olvasóterem
· Partneroldalak
· Privát üzenetek
· Személyes terület
· Témák, rovatok
· Üzenőfal
· Összesítő

cheap cigarettes sorry.
Fullextra.hu: Amatőr Irodalmárok Klubja!


Amatőr Irodalmárok Klubja!
[ Amatőr Irodalmárok főoldala. | Regisztrálj! ]

Csatlakozz te is közénk! A tagjainknak lehetősége van saját írásaikat publikálni, és a többiekéhez hozzászólni.

Kelj föl és járj! - Soha sem szabad föladni! 1. rész
Ideje:: 01-07-2018 @ 01:48 pm

Tegnap korcsolyát néztem, de már nem bűvöl el úgy,mint régen. Tényleg megváltoztak egyes dolgok a műtét után. Van amikor úgy ébredek, hogy semmi értelme sincs fölkelni. - Tudom tilosak az ilyen negatív gondolatok!!!
Ismét – igaz, most nem teljesen – elölről kell kezdenem felépíteni az életem.
Az első és legnagyobb törés az életemben 43 éve történt. Az indított el mindent.
Úgy is mondhatnám; hogy már többször éltem túl a saját halálom.
Ha én meg tudtam csinálni, bárki meg tudja csinálni!!!

Az első 8 éves koromban volt.
A második a szülés volt. Bár ebben nem vagyok biztos. Az tény, hogy az orvos megkérdezte a férjemet, hogy engem, vagy a babát mentsék? A harmadik a vese műtétem volt. Ezt a prof mondta amikor felébredtem.
A negyedik két éve történt. Gondolom okozott volna egy kis nehézséget ha anyu nem hívta volna rögtön a mentőket, amikor lábra állni se tudtam, a vérnyomásom meg 250-re ugrott.

Négy éves voltam, amikor elkezdtem balettezni. Nagyon megszerettem a táncot, bár az elején még csak különböző lazító gyakorlatokat – bukfenc, szaltó, cigánykerék - tanultunk. Szerettem otthon a hosszú előszobán végig szaltózni, meg cigánykerekezni.
Közben lassacskán elkezdtük megismerni a tánc alapjait, és egyre többet gyakoroltunk a rúdnál is. A második év végi vizsga már a színházban volt közönség előtt. Csajkovszkij Diótörőjében a Hópelyhek táncát adtuk elő. Akkor már az iskolában is elsős lettem. A vizsga után már a suliban is minden lehetséges alkalommal szerepeltem. Nagyon megszerettem a táncot. Olyan kitartást és örömöt adott amit akkor még észre se vettem., és értékelni se tudtam, csak így utólag visszatekintve tudom, hogy mennyi mindent jelentett nekem az a néhány év. Legközelebb két év múlva készültünk színházba egy újabb tánccal. A zeneszerző és a mű maradt, csak a téma változott. Már kicsit több tudást igényelt a Kínai Tánc. Erről én már lemaradtam. Erre már sajnos soha többé nem kerülhetett sor. Akkor már nyolc éves voltam, és mint minden kisgyerek én is szerettem produkálni magam – főleg ha volt közönségem is. Karácsony este volt. A közeli rokonságnak tartottam bemutatót. Már késő este volt, fáradt is lehettem, és akkor hirtelen rosszul estem. Nem tudtam már megtartani magam. Gondolom nagy lehetett a rémület.

A többit már csak a szüleim mesélték el évek múltán.

Másnap reggel már csak annyit tudtam mondani, hogy hánynom kell. Elvesztettem az eszméletem. Amíg kiért a mentő a szomszédok is próbáltak segíteni. Szerencsére volt köztük olyan aki alaposan ismerte az elsősegély nyújtást. Nem emlékszem már, hogy hány hónapig voltam kórházban. Meg kéne nézni a Zárójelentésben. Azokból a hónapokból csak egy-két emlék kép ugrik be. Mikor már az orvosok mindent megtettek értem, de semmi sem utalt arra, hogy megmaradok, engedélyezték, hogy hazavigyenek a szüleim. Néhány nap, vagy hét múlva valami megindult bennem. Életben maradtam. Az igazi küzdelem csak ekkor kezdődött – néha úgy érzem sosem ér véget. - Mindent újra kellett tanulnom, mint egy csecsemőnek. Mikor már tudtam egy kicsit mozogni, ülni, beszélni, és írni - járni még nem - szüleim tanárt fogadtak mellém. (Régi osztályfőnökömet.)
Ami a fejemben volt, arra szerencsére elég könnyen vissza tudtam emlékezni. Két év kihagyás után – ennyi kellett,hogy ismét elkezdjek járni - különbözeti vizsgát tettem, és ősztől ismét jártam iskolába. A mozgásom még elég bizonytalan volt. Reggel anyu kísért el, délután apu jött értem. Szerencsére nagyon megértő, segítőkész tanáraim voltak, így egész nap figyeltek rám, és ha kellett segítettek.
Az osztálytársaim is elfogadtak. A felfogásommal nem volt baj, így szépen, lassan kisebb-nagyobb nehézségek mellett végeztem el a sulikat. Közben még a diákszerelem is rám talált. Az első még általános iskolában történt. Egy régi osztálytársam volt. N.T. Sajnos csak délután a közös napköziben találkoztunk, mert ő a két év kihagyásom miatt két osztállyal feljebb járt. Ebéd után amikor a csoport kiment a közeli játszótérre mi gyakran bent maradtunk a suliban. Olyankor mindig megkérdezte, hogy emlékszek-e még rá? Sajnos nem került gyakran rá sor, mert Tamást kivették a napköziből. Miután elballagott az iskolából, egy közös osztálytársunk megadta az új címét. Egy darabig még leveleztünk. A következő fiú évek múltán dobogtatta meg a szívemet. Ez hosszabb szerelem volt. Már középiskolába jártunk. Ő a testvérosztályunkba járt. Egy közös klubdélutánon ismerkedtünk meg. Volt egy tánc verseny, azon vált szorosabbá a barátságunk. Már elképzelni se tudom, hogyan indulhattam egy táncversenyen egy ilyen nagy baleset után, mivel már csak mozgássérült módra tudtam táncolni. Gondolom azt is elég ügyetlenül. Mind két osztály drukkolt nekünk. Úgy emlékszem, hogy iskolán kívül is találkoztunk néha. Egy alkalommal meghívott a születésnapjára. Házibulit tartott. Taxit küldött értem, a buli után meg taxival hozott haza. Már nem emlékszem, hogy mikor és miért lett vége. Talán az érettségivel ért véget.
Nekem mindig mindenért duplán meg kellett küzdenem a mozgásom miatt.
Azért sok mindenből kimaradtam a mozgásom miatt. Kicsit mintha megállt volna az idő.
Mindezek ellenére leérettségiztem, és szakmát is szereztem, de az álmaim örökre elvesztek.



Utoljára változtatva 01-09-2018 @ 08:00 am


Hozzászólás írása
Hozzászólás írása
További
További
Irodalmár profil
Irodalmár profil
Üzenet küldés
Üzenet küldés

Posted Comments

Hozzászóló: fényesi
(Ideje: 01-07-2018 @ 09:44 pm)

Comment: Olvastam emlékidézésed! Álmaink nem vesznek ám el! Gyermekeink vagy unokáink véghez viszik! Jó egészséget kívánok! fTJ


Hozzászóló: a_leb
(Ideje: 01-09-2018 @ 04:36 pm)

Comment: Nem egyszerű élettörténet, de ahogy János írta; az álmok nem vesznek el :-). aLéb


Irodalom ©

PHP-Nuke Copyright © 2005 by Francisco Burzi. This is free software, and you may redistribute it under the GPL. PHP-Nuke comes with absolutely no warranty, for details, see the license.
Page Generation: 0.28 Seconds