Szerémi György krónikája nyomán

***

Kobzom húrjain rezge dallam,

szomor’ szavak szállnak, futnak,

lendülnek fel, s indulnak útnak

regélvén magyari királyról,

jó hírű, vitézlő Mátyásról.

*

Holdtalan éjen Viennában

fénylő tollú hollómadár

röppent háza ablakára.

Tudva lévő; halálra vár,

kopog, verdes szárnyaival.

*

A király aludni vágy,

vetve már puha ágy.

Hah, ki dörömböl, ki zörget,

mint’ fülembe szúrna szöget

e zaj, nézd meg fiam, kamarás.

*

Nem akarok látni senki mást,

csak István koma kamarást,

ha ő áll a küszöbön,

engedd néki, bejöjjön.

*

Ajtó előtt Szapolyai István

kapja el a szolga nyakát,

mögötte még néhány úr,

arcuk izzadt, szemük szúr.

Szolga kiált; Kegyelem!

Véletek vagyok, emberek.

*

Miért jöttetek - Mátyás kérdi,

orcáikat látván gyorsan érti.

Okos fejével biccent, és mondja;

Tegyétek, ’mit határoztok, gyorsan!

*

Öljük meg! – zihálja István,

nyughatatlan, beste király,

földeinkre idegeneket hoz, menekít,

fegyverkezik, hadat növel, telepít.

Münket udvarházban ülni nem hágy,

hajóhaddal tengert hódít’ni vágy.

*

Kezében a három élű cseh kard,

inge alatt hozta, védve, rejtve,

Mátyást asztallapra szeg'zi sok kar,

és altestébe hatol hideg penge.

*

Három nap, és három éjjel

üvölt az úr, mint sebzett vad,

Bécs jó lakosi futnak széjjel,

Ily’ iszonyú kínt senki nem állhat.

*

A romló testet Bécs várából

viszik hajóval gyorsan Albába.

Bíbor-ravatal, koszorú rózsából,

tétetik kőkoporsóba atyjához.