| Küzdőtér |
|
|
|
| Fullextra.hu: Amatőr Irodalmárok Klubja! |
|
|
|
|
Kétes egzisztenciák inkognitóban (Fény panzió 49) Ideje:: 03-11-2018 @ 04:34 pm |
|
|
|
|
Kétes egzisztenciák inkognitóban (Fény panzió 49)
( A Fény panzió 48 folytatása)
Katalin jelentkezett a telefonon. Elnézést kért a VIP vendégektől és szolgálatkészen érdeklődött, hogy minden rendben van-e. Mivel a fiatalokkal sem angolul, sem németül nem tudott zöldágra vergődni, hát a vendéglátós udvariasság keretei között, de egyre türelmetlenebbül Jeromos után érdeklődött. Átadták neki a kagylót.
– Mi volt a baj, Jeromos bá’?
– Valójában semmi.
– És maga most mit csinál?
– Hát csak itt ülök egy fotelban.
Ez már sok volt a kis főnökasszonynak, tehát fogta magát és feljött. Szintén hellyel kínálták. Engedelmesen leült, mert az ő magabiztos személyiségét se kerülte el a miliő varázsa, és rászállt a többieket is eltöltő derűs nyugalom. Csodálkozva hallgatta az idegen akcentussal hangzó magyarázatot:
– Kedves Katalin! Maga még nem tudja, hogy a nagybácsinkat jöttünk meglátogatni a tengerentúlról.
Jeromos körbenézett, hogy akkor hol az a nagybácsi. Aztán beletörődött, hogy róla van szó. Katalin pedig olyat érzett, hogy most valami neki nagyon nem tetsző dolog történik, de nem tehet ellene semmit.
– Kérjük, hogy a költségünkre nyissák meg számára a szomszédos apartmant. És küldjenek fel valakit egy jobb ruhaszalonból, aki méretet vesz rólunk. Mind a hármunkról.
– De hát Jeromos bá’nak megvannak a maga ruhái, lenn a szuterénban.
– Akkor jó helyen vannak. Maradjanak csak ott!
Katalin, ha már egyszer itt volt, a vizsla tekintetét járatva próbált a nyitjára jönni, hogy a különös vendégek vajon honnan kosztolnak, mert nem járnak le az étterembe és fel se hozatnak semmit. Szeretett volna a teakonyhában benézni a hűtőbe, de hát azt mégsem tehette. Értetlenül távozott. Ahogy messzebbre jutott, és fokozatosan elszállt a hely varázsa, máris odalett a könnyed nyugalma. Rosszat sejtve a szuterén felé vette az útját. Homályos aggodalma hamarosan beigazolódott, mert többé már senki nem tudott benyitni az öreg odújába. Sürgősen riadóztatta a bizalmasait, vagyis a húgát, az unokahúgait, és a vendéglátásba lassan beletanuló férjecskéket.
– Ezek talán az Óperenciás tengeren túlról jöttek. Gyorsan ellenőrizni a bankszámlájukat! És utánajárni, hogy kifélék, mifélék! Persze csak tapintatosan, és a személyzet előtt egy szót se!
Közben fenn a jövevényeknek is megeredt a nyelve. A kis hölgyike kezdte:
– Kedves nagybátyó, miért szólítanak téged Jeromosnak? Biztos nem ez lenne az igazi neved, csak önkényesen hozzád ragasztották. Úgy, mint előkelő házakban az inasokhoz szokás, akik aztán öröklik egymástól a lehetőleg minél furcsább megszólítást. Sokkal jobban illene hozzád a Józsi bácsi.
A fiú máris tiltakozott:
– Miket beszélsz?! Hívjuk inkább Gerzsonnak! Ami azért praktikus, mert nincs becézett alakja és nem kell hozzátenni a bácsit, hiszen önmagában is megáll. Bármilyen szituációban használható.
– Hogy te milyen okos vagy! De hát akkor mi is olyan önkényes módon kereszteljük el, mint valami komornyikot! Ez nem bánt?
– Csak az számít, hogy Jeromost, azaz a mi Gerzsonunkat ne zavarja.
Szegény öreg a válla vonogatásával jelezte, hogy neki mindegy, csak hagyják abba a szövegelést az elnevezéséről. De még nem ért véget a nem mindennapi keresztelési szertartás.
– Kedves Gerzson, most rajtad a sor! Adj nevet a gyermekeidnek! Tőled akarunk Balaton-parti nevet kapni.
Az újdonsült nagybácsi megint csak körbenézett, hogy kinek a gyermekei lehetnek ezek a jövevények. Nehezen fogta fel, hogy neki szóltak.
A fiatalember és a lány csodálkozást mímelve látványosan összecsapták a kezüket.
– Csak nem feledkeztél meg rólunk? Hát nem te gondoltad ki a jövetelünket? Hogy az idegen univerzumok küldöttei tetszetős homo sapiens formát öltve itt, ezen a bolygón randevúzzanak. Semleges területen és inkognitóban. Hát most itt vagyunk a nyakadon, és le se tagadhatsz bennünket.
A jövevények óvatosan megsimogatták egymás kezét és arcát, s látszott, hogy már örülnek az érintésnek. Gerzson riadalmát pedig megértéssel figyelték. Hagytak neki egy kis időt, hogy megeméssze a hallottakat.
– Helyesen gyanítottad, hogy visszaborzadnánk egymás látványától a végletesen eltérő felépítésünk miatt, aminek csak a paramétereit mertük egymásnak megüzenni. Egyikünk talán kocsonyás ragacs, a másikunk meg egy drótgubanc lenne a tárgyalópartner szemében. Ezért vállaltuk inkább ezt az űrközi maszkabált. Reméltük, hogy most itt a Földön jót fogunk mulatni.
Hogyne emlékezett volna Gerzson! Csak nem akart hinni a fülének és a szemének, hogy az álmodozásaiból valóság lett.
De most rajta volt az átváltozás sora. Egyszeriben lehámlott róla a sokéves magány burka, újra kedve támadt beszélgetni és felszabadultan nevetni. Valóságosan is Gerzson lett a Jeromosból.
– Hát akkor Isten hozott benneteket! Ez mifelénk a legszebb üdvözlés. Nevetek pedig legyen a bájos Emese és a derék Attila.
Összenyitották a két lakosztályt, kipróbálták a tévét és a rádiót, aztán hagyták, hogy kellemes muzsika árassza el a tágas teret. A fiatalok táncra perdültek és a tétova Gerzsont is magukkal ragadták egy fordulóra. Látszott, hogy nem akarják magára hagyni az összezavarodott férfit. Amikor végre engedték elvonulni az imént kapott lakosztályába, a biztonság kedvéért még utánaszóltak:
– Ne feledd, hogy mindenben a vendégünk vagy!
Ennek a jelentőségét akkor kezdte igazán felfogni, amikor másnap kérés nélkül felhozták neki a komplett reggelit. De olyat ám, ami csak az elit vendégeknek jár!
Néhány napig még feltűnést keltettek, amikor hármasban megjelentek a strandon, később lassan elkeveredtek a többi üdülővendég között. A jövevények szívesen szóba elegyedtek mindenkivel, hogy a nyelvet gyakorolják, és apránként leköszörülték a makacsul kiütköző akcentust.
Volt, akinek feltűnt, hogy túlságosan szabályos, jellegtelen alkatúak, és olyan hideg a tekintetük, akár a kirakati báboknak. És a szürke szemükkel, meg az egyformán rövid szőkésbarna hajukkal úgy hasonlítanak egymásra, mint valami ikrek.
De a legtöbb fejtörést mégis csak Gerzsonnak okozták. Nehezen fogadta el, hogy Attila és Emese valóban diplomáciai küldetést teljesítenek, és nekik kell a távoli világrészek problémáit egyeztetni.
– Miért pont a Földön randevúztok?
– Mert útba esett. És innen kaptuk az ötletet. Ráadásul pont tetőled, kedves Gerzsonunk. Meghívásnak vettük.
Nehéz volt elhinni, hogy átlagos halandó létére az intergalaktikus diplomácia középpontjába kerülhet valaki.
– Ne ijedezz, nem mi vagyunk az igazi delegáció, csak hozzájuk csapódtunk. – Nem akartak belebonyolódni a kimagyarázhatatlanba. – Kíváncsi turistaként jöttünk… Félhivatalosan, ahogy ti mondanátok.
– És pont hozzám?
– Hát ki máshoz?! Valamiben nagyon hasonlítunk egymásra. A magad módján ugyanolyan bohém lelkületű vagy, mint mi. Persze, mi is csak a magunk módján.
Fokozatosan összemelegedtek. Nagyokat sétáltak és belemerültek a strandéletbe. A fiatalok szerfölött élvezték a víz érintésének minden formáját, szinte vissza kellett fogni magukat a lubickolásban. De a büféket messzire elkerülték. Se a látványt, se a szagot nem bírták elviselni. Étkezések idején Gerzsont magára hagyták, mindig máshol akadt dolguk. Azért a legközelebbi esős napon mégis csak elvitték egy étterembe.
– Meg kell járatni a szép új gönceinket!
Beöltöztek, egy prospektusból kinézték a legjobban felcsillagozott wellness hotelt, taxit rendeltek és már ott is voltak. A fiatalokat csak a tropikárium és az élményfürdő érdekelte, de Gerzsont az étteremben hagyták, hadd ínyenckedjen homo sapiens módra.
Hát szegény megszeppenve forgatta az étlapot, a különös ételektől és a csillagos áraktól egyaránt odalett az önbizalma. Mi tagadás, az étvágya is elment. Hogy az időt húzza, végigment minden tételen, az utolsó lap alján Falusinszky Laura üzletvezető neve mellett még a dátumot is kiböngészte.
Húsz évvel korábbi keltezést talált! Kérte a legfrissebb esti lapot. Minden stimmelt, ott is csak az szerepelt.
Emesével és Attilával a háta mögött már semmin se lepődött meg. Amikor felfordul körülötte a világ, ő kényelmesen hátradől és várja, hogy akkor most mi lesz. Egyelőre csak annyi történt, hogy megjelent az elegáns főnökasszony. Csalódottan kérdezte:
– Hát mégsem a főosztályvezető úr jött? Biztos nem ért rá… – Úgy telepedett Gerzson mellé, mint aki bizalmas beszélgetésre készül. – Azért csak foglalja el a neki rezervált lakosztályt! Biztos meg tudjuk beszélni mi is azt a bizonyos kis problémát.
Látva a férfi tanácstalanságát, kivette a kezéből a díszes étlapot és egy házias menüt hozatott neki.
– A főnöke helyett most maga lesz a cég vendége. Jó étvágyat!
Közelebb húzta a székét és félig kacéran, félig anyáskodva odasúgta:
– Közben megbeszélhetjük a mi kis üzletünket …
Gerzson már hallott annyit a főnöke üzelmeiről, hogy ne örüljön a csábításnak. Helyreigazította az ódivatú nyakkendőjét, végigsimította a kopott öltönyét és megmarkolta a ványadt hivatali aktatáskáját. Tudta, hogy ha most tükör elé állna, a húsz év előtti kishivatalnokot látná benne. Imént még az volt a gondja, hogy hogyan fogja kiegészíteni a szerény napidíját a cech rendezésekor, most meg azért szorongott, hogy csak bele ne keveredjen valami szélhámosságba.
Szerencsére nem derült ki, hogy a főnökasszony mire akarja rávenni, mert megjelent Attila és Emese. Finoman oldalba bökték Gerzsont, hogy engedje csak rendezni a számlát. Mosolyogva olvasták barátjuk kiküldetési rendelvényén a Kovács Péter nevet és elismerően megcirógatták a szép Laura közelében visszafiatalodott arcát.
Ő viszont nem volt vevő a kedveskedésre. Magyarázatot várva megmutatta a friss esti újság meghökkentő keltezését. A fiatalok megértették a riadalmát és komolykodva hozzáfogtak a megnyugtatásához.
– Valamit meg kell tanulnod mellettünk! Amikor először bejöttél a szobánkba, egyúttal átléptél a mi időfogalmaink zónáiba is. Eddig békésen éldegéltél abban a világban, ahol a tegnap, a ma és a holnap szabályosan követték egymást. Hát ennek vége. Sajnáljuk, de nem tehetünk ellene semmit, még mi sem.
Közben a diszkréten elvonuló Laura asszony búcsúzóul igazi osztályon felüli kávét küldött nekik. Emese rátette a kezét a mokkacukrokra és egy kölcsönkért tűfilccel rövidítéseket írt rájuk.
– A TE jelentse a tegnapot, a HO a holnapot és a MA természetesen a mát. De vegyük még ide a tegnapelőttöt és a holnaputánt is a TEE és a HOU jelzéssel. Gerzson, kérlek, most rakd sorba őket!
Mi sem volt könnyebb. Máris előttük volt a TEE – TE – MA – HO – HOU természetes sorrend.
Csakhogy Emese besöpörte egy pohárba és játékosan összerázta a mokkacukrokat. Aztán vezényelt:
"Mokkakocka, állj a sorba!"
És egy ügyes csuklómozdulattal libasorba terítette őket.
– Most olvassátok le a sorrendet!
Ez jött ki: TE – MA – TEE – MA – HO – HOU.
– Nemde ezt az időrendet éltük meg most Laura társaságában?! A téridő dimenziói a valóságban természetesen sokkal bonyolultabbak. De a mi kis sémánk arra azért jó lesz, kedves Gerzson, hogy mindig tudjad, hányadán állsz az idővel, csak magad elé kell idézned a képletet.
Attila eddig csak figyelt, de most átvette a szót:
-- Hogy is bűvölted a kockáidat, Emese? "Mokkakocka, állj a sorba!" Nem rossz! De egy vérbeli játékosnál a bemondás így hangzik: "Három darab, szólt az arab." Így sokkal hatásosabb!
Ezzel megrázta és hanyagul kivetette a dobókockákat.
Furcsa egy sorrendet láthattak: MA – TEE – TE – MA – HO – HOU.
– Ha jól figyelsz, akkor látod, hogy most alaposan visszamegyünk az időben, mert látni szeretnénk, hogy miket barkácsoltál a műhelyedben, amikor mi legfeljebb még csak az álmaidban léteztünk.
A kerthelyiségen keresztül tértek haza az otthonos szállásukra. Az eső már elállt, és a személyzet kapkodva törölgette a vizet a kerti bútorokról, mert már ott topogtak mellettük a türelmetlen vendégek. Gerzson öntudatosan megálljt parancsolt.
– Ezek a padok és asztalok mind az én barkácsműhelyemből kerültek ki.
– Gratulálunk! De most már látni szeretnénk azt a kis manufaktúrát.
Lebotorkáltak az alagsorba és behatoltak Gerzson elhagyott birodalmába. Ahogy Attila ígérte, egyszeriben a sok évvel korábbi létbe jutottak vissza. Az űrből jött fiatalok ugyan maradtak, akik voltak, de a barátjukat teljesen elhanyagolt állapotban látták viszont. Ápolatlanul, szakadt melegítőben tett-vett, kézi fűrésszel és kézi gyaluval munkált meg bontásból származó faanyagokat. Most éppen szélesebb lapokká táblásításhoz formálta a keskeny deszkákat. Sziszifuszi munkával gyalulgatta és illesztgette az éleket, hogy felfeküdjenek az összeragasztáshoz. Több órai izzadság árán így készített elő négy-öt szál deszkából egy asztallapra valót.
– Miért kínozod magad, miért nem gépekkel dolgozol? – kérdezte Emese. Sajnálat és féltés érződött a hangjában.
– Mert túlságosan zajosak. Az erős hangjuk zavarná a szálloda lakóit.
Attila inkább az összeállításban segített. Kézhez adogatta az enyvezett léceket, amíg Gerzson egy kalodában gondos ékeléssel összeszorította őket.
Az univerzum gyermekeinek ennyi elég volt.
– Vége a robotolásnak! – lefogták Gerzson kezét. Emese életében először simogatott kérges tenyeret. – A többit majd elmeséled.
Ezzel visszatértek a mába és a kényelmes lakosztályukba. A fiatalok hagyták, hogy a jó étvágyú társuk elköltse az uzsonnáját. (Vagy vacsoráját? – nekik oly mindegy volt…) Aztán áthívták a saját térfelükre, ami újabban egész lakályossá vált, mert Emese rákapott a háziaskodásra. A barátjuknak azt is elnézték, hogy beszélgetés közben a kávéját kavargatja, mert már megkedvelték az illatát.
– Most hagyjuk a technológiát! – kezdte Emese. – Majd egyszer Attilát beavatod a részletekbe. Most azt meséld el, hogy diplomás ember létedre hogyan lettél asztalos?
– Meg vízszerelő és villanyszerelő, sőt lakatos… – toldta meg Attila, akinek feltűntek a műhely polcán sorakozó szakkönyvek.
Gerzson gyónni kezdett:
– Én aztán elmondhatom, hogy a káros szenvedélyem juttatott ide. Fúró-faragó, kísérletezgető gyerkőc voltam. Éppen úgy, mint a fiúgyerekek többsége, amikor még nem volt LEGO, videojáték, okostelefon és facebook. Ma ugye nevetségesnek hangzik a detektoros rádió, amit valamikor minden fiú összeállított magának. Csakhogy én már akkor is túlzásokba estem, nem egyszer majdnem agyoncsapott a váltóáram. És hiába cseperedtem fel, nemhogy kinőttem volna az egykori gyerekbetegséget, inkább a felnőttkorom hobbijává vált. A kisgépek és a spéci szerszámok rabja lettem. Már csak egy dörzsölt família kellett, hogy a gyöngém kihasználja.
A fiatalok természetesen vigasztalni kezdték:
– Ne keseregjél, Gerzson apó! Teszünk egy jó kirándulást, és újra szép lesz az élet!.
Igyekeztek jóba lenni Katalin családjával is, noha a hideg tekintetük mindenkit elbátortalanított. Gerzsont pedig arra intették, hogy felejtse el a múltbeli sérelmeket. Miközben az egyik unokahúg irodalomkedvelő férje idétlen froclizással hökkentette meg az öreget:
– Ugyan mihez kezdesz a tágas apartmanban? Igaz, hogy a gardróbban rendezkedtél be, mint Vanek úr a Rejtő Jenő regényében? Vagy mint a kölyök Harry Potter a rokonainál?
Erre fel Gerzson is szolgált egy kis meglepetéssel. Visszakérte a kocsija kulcsát, amit néhány éve kölcsönvettek tőle és makacsul elfelejtettek visszaadni. Változnak az idők: most zokszó nélkül visszakapta.
Fiatal barátai hagyták, hadd játszadozzon a lestrapált járgánnyal. Pénzt is kapott tőlük, hogy rendbe hozassa, bár neki sem volt üres a zsebe, hiszen a házi őrizetének évei alatt szépen felgyűlt a folyószámláján a kis nyugdíja. Mégis elfogadta a pénzüket, mert kíváncsi volt, hogy mire jók az űrjövevények gyanús forintjai.
( Folytatás: Fény panzió 50 )
|
|
|
|
|
Utoljára változtatva 03-12-2018 @ 03:56 pm
| Hozzászóló: a_leb (Ideje: 03-13-2018 @ 07:45 am)
Comment: Izgalmas, és az az érdekes, hogy bent tudod tartani ebben a generált világban, a Balaton partján, az üdülőben.Örömmel olvaslak.
aLéb |
|
|
|
|
| Hozzászóló: thyborc (Ideje: 03-14-2018 @ 07:03 am)
Comment: Kedves A_Leb! Köszönöm az önbizalmat adó író-bajtársi értékelést. Üdv. Tibor |
|
|
|
|
|
