Emlékezzünk halottainkra,
Kik mind itt hagyták már.
S bár félünk tőle, de tudjuk:
Ránk is ez a vég vár.

Eszembe jut az apám,
Ki féltőn, óvón szeretett,
Annyi mindent megtanított
Azalatt, míg velem lehetett.

Hallom most is szavait:
"Légy őszinte mindíg, lányom!"
S hogy miért nem voltam többet vele?
Nem tudom, de már bánom.

Eszembe jut a gyermekem is,
Egy bájos kislány, barna hajával.
Vagy tán' egy szeplős fiú?
Vonatának kattogó zajával?

Nem születhetett meg Ő,
Pedig már két éves lehetne!
Csillognának kis szemei,
S futna felém nevetve...

Mielőtt világra jött volna,
Elvette tőlem az Isten.
Így se nyugalmam, se békém,
Se boldogságom nincsen.

Emlékezzünk halottainkra,
Mondjunk imát értük,
Gyújtsunk gyertyát, melynek
Fényével emlékeinket védjük.