| Küzdőtér |
|
|
|
| Fullextra.hu: Amatőr Irodalmárok Klubja! |
|
|
|
|
Első pillantás Ideje:: 12-30-2004 @ 07:29 pm |
|
|
|
|
-- Az Őszirózsa-trilógia első része
Felfoghatatlan. A fiú némán feküdt az ágyában, és a mennyezetet bámulta. Két hete már, hogy ki sem mozdult a négy fal közül. Mindenét elvesztette, ami fontos volt számára, és magát hibáztatta a történtek miatt. A téli napfény halványan megvilágította szobája falait, s ez kifejezetten bántotta, zavarta a kintről beszűrődő vidám gyermekhang, de nem volt elég ereje, hogy becsukja az ablakot és lehúzza a rolót. Életének legszörnyűbb élményét, a soha el nem feledhető fájdalmat egy hosszú, több hónapos folyamat következményének tekintette. A lavinát ő maga indította el még a tanév elején, a történet egy szeptemberi reggelen kezdődött.
A fák levelei sárgulásnak indultak, hideg szél fúj keresztül a bakonyi kisváros utcáin. Álmos diáktömeg várakozik a buszpályaudvaron, magukban visszasírva a nyár hosszú pihenéseit. Időnként befut egy-egy busz, és a leszállók is beállnak a végeláthatatlan sorba, ami a Veszprémbe induló buszok előtt várakozik. A Csesznekről érkező járat ablakán esőcsepp gördül végig. A felszállni készülő diákok aggodalmasan pillantanak az égre, és magukban elmondanak egy imát, hogy még néhány percig ne kezdjen el komolyabban esni, legalább addig ne, amíg sikerül felverekedniük magukat a járatra. A helyekért bizony keményen meg kellett küzdeni, a kocsiálláson komoly lökdösődés indult meg, egyesek gátlástalanul félrelöktek mindenkit, függetlenül az illető korától, mások előzékenyen előreengedik az időseket és a tolakodókat, lemondva ezzel a kényelmes utazás lehetőségéről, megóvva viszont saját testi épségüket.
A járat hátsó részében, közvetlenül a középső ajtó mögött négy fiatal, tizenhat éves fiú ült. A jármű évekig szolgált a veszprémi helyi járatos közlekedésben, mint a 12. számú járat, majd amikor a Volán felújította a járműparkját, átkerült egy másik cég másik útvonalára, és most a Csesznek - Zirc - Veszprém útvonalon közlekedik. Az imént említett négy fiú már Csesznek óta ült a helyén. Az ablak mellett ülő Viktor unottan figyelte az időközben eleredt esőben ázó embereket, mellette ülő társa a felszálló lányokat bámulta. Ő volt András, aki egyenként osztályozta a felszállókat, és rövid kommentárral közvetítette az eseményt az ajtónak háttal ülő barátainak. Velük szemben foglalt helyet két társuk. Egyikük András minden szavára válaszolt, többnyire csendre intette. Ő volt Márk. Meoto (mindenki így nevezte Márkot) mellett Olivér olvasgatott, és egy kis jegyzetfüzetbe írogatta a fontosabb információkat.
- Nézd csak, ezt látnod kell! - közvetített lelkesen András - Nem rossz bőr, ötös skálán ötös, tízes skálán kilenc és feles…
- Andrew, maradj már csendben! - próbálkozott Meoto, persze szokás szerint feleslegesen. Andrewt nem lehetett egyszerűen csendre inteni.
- Huhú, Meo, nézz már oda! Emlékszel a Lovassys kiscsajra? Tudod, a nyári buliból…
Meoto előre pillantott, de hamar rájött, hogy András átverte, és a zirci Buliban* megismert lány nem tartózkodott a közelben.
- Könyörgöm, fejezd be!
András persze még csak most kezdte élvezni a dolgot. Imádta idegesíteni társait, és általában ez lett a veszte.
- Éééééés itt jön a huszonkilences számú versenyző, ötös skálán ötös, tízes skálán…
- Andrew, kuss! - szólalt meg Viktor. Ő volt az egyetlen, akire Andris hallgatott. Olivér túl komoly volt ahhoz, hogy elfogadja a véleményét és teljesítse a kérését, Meotót pedig öröm volt szívatni.
-… tízes. Ahogy akarod, Vic. Csendben maradok, de előbb nézd meg a huszonkilencest!
Viktor megadón a jármű eleje felé pillantott, ám tekintete megragadt a „huszonkilencesen”. A lányt többször is látta már iskolájuk, a Neumann János Szakközépiskola folyosóján, most azonban valami teljesen más érzés járta át.
- Mit csinálsz? - kérdezte Meoto Olivért.
- A kötelező olvasmányok tartalmát írom le. Ti melyikkel kezdtétek?
- Hogy érted, hogy melyikkel kezdtük?
- Melyiket olvastátok el először?
- Megőrültél? - szólt közbe Andrew - Olvasni? Éééén? Ugyan már, ezt te sem gondolhattad komolyan.
- Nem is gondolja komolyan - helyeselt Meo, kivette barátja kezéből a könyvet, és a táskájába süllyesztette - Ugye nem hitted, hogy az év első napján tanulni fogsz?
- Tanulni… Ezt úgy mondtad, mintha az olyan nagy bűn lenne! - tiltakozott szemrehányón Olivér.
- Mert az is, Olikám - felelte vidáman Márk - Nézz körül, milyen csodás ez a reggel, süt a nap, kék az ég, zöld a fű, lesz még elég időd tanulni máskor is.
- Esik az eső, az ég szürke, a fű sárga, hideg van és fúj a szél. Szerintem ebben semmi csodálatos sincs.
- Rossz szemszögből közelíted meg a dolgokat, ugye Vic?
Márk hiába várta barátja válaszát. Csaknem fél perces hallgatás után Andrew hangosan felnevetett. Vic erre már felfigyelt.
- Persze, Meo, igazad van.
- Na látod! - fordult diadalittasan Oli felé Márk.
- Ennyire belemerültél a huszonkilencesbe? - vigyorgott Andrew Viktorra.
- Nem, nem, csak elgondolkoztam.
Viktor semmi pénzért nem vallotta volna be, hogy Andrásnak igaza van, különösen ebben az ügyben nem. Ő maga is meglepődött azon, hogy miért foglalkoztatja ennyire a "huszonkilences", de magában elhatározta, hogy nem hagyja annyiban a dolgot.
A tanév első matematikaórája az előző években megszokott menetrend szerint zajlott. A tanár lelkesen magyarázta a szögfüggvények közötti összefüggések mibenlétét, mit sem törődve azzal az el nem hanyagolható ténnyel, hogy a hasonlóan lelkes Olivéren kívül senki sem figyel rá. A leghátsó padsorban helyet foglaló négyes ezúttal még a szokásosnál is szétszórtabb volt.
- Hogy ez mekkora marhaság - fakadt ki félig hangosan Andrew, miután megtudta, hogy a tangens alfa egyenlő a cotangens alfa reciprokával.
- Egy biztos, én soha nem leszek tanár - jegyezte meg gúnyosan Meo. Míg ők ketten a szögfüggvények felfedezőjét szidták, Oli pedig szorgalmasan jegyzetelt a füzetébe, Viktornak volt ideje gondolkodni. "Oké, nincs vesztenivalóm... Már csak meg kell találnom a 11.C osztály termét..."
- Csak tudnám ki az az őrült, aki szabadidejében háromszögek oldalait osztogatja egymással... - András nem tudott betelni a nagy matematikusok szidásával, és ebben Márk is társa volt egy darabig, de aztán eszébe jutott, hogy ő nem szokott egyetérteni Andrew-val, ezért gyorsan témát váltott, és a matektanárt tökéletesen utánozva csendre intette barátját:
- Mondtam már, András fijam: maradj csöndben, és ne zavard Olivért a koncentrácijóban.
- Haha, nagyon vicces - szólt hátra Olivér, miközben elkezdte az ötödik oldalt. Márk szörnyülködve vette tudomásul, hogy míg ő két mondatot írt le negyven perc alatt, barátja már füzete két százalékát megtöltötte teljesen felesleges képletekkel.
- Istenem, add hogy soha ne legyek osztályelső! - fohászkodott Meoto, és ezzel elérte, hogy Andrew fuldokolni kezdjen az elfojtott nevetéstől.
Tizenkettes terem. Viktor ezelőtt még soha nem járt ott. A tizenkettes ugyanis az iskola legtávolabbi szárnyának legeldugottabb sarkában volt, a lehető legtávolabb a 11.A osztálytól, amelynek Vic tagja volt. A fiú kicsengetés után azonnal kirohant a terméből, és felsietett a harmadikra. Út közben azon gondolkodott, hogy mit is mondhatna a "huszonkilencesnek".
- Viktor! - a fiú meglepetten állt meg, mikor meghallotta a nevét. Még jobban megdöbbent, amikor rájött, hogy ki szólt hozzá.
- Bogi... Te... te... hogy... te...
- Én is örülök, hogy látlak - mosolygott a lány, ezzel még jobban összezavarva Vicet.
- Tudod egy kicsit ... váratlanul ért, hogy épp itt találkoztunk. Azt hittem, Debrecenben tanulsz.
- Úgy is volt - bólintott a lány -, de valahogy nem bírtam a kollégiumot. Az alföldi táj unalmas, Debrecen sem tartozik a szép városok közé, ráadásul hiányoztak a barátaim.
- Én már annak idején megmondtam, hogy nem kellene az ország másik végébe költöznöd, de te...
- Nem hallgattam rád - fejezte be Vic mondatát Bogi - És nem is fogok soha. Ahogy te sem hallgatsz rám. Egyébként hova indultál?
- Én csak... a büfébe.
- Ez az első napom itt, de arra már én is rájöttem, hogy a büfé a földszinten van. És szerintem a te osztályod is.
- Igaz... elfelejtettem - Viktor kifogása nyilvánvaló hazugság volt, Bogit mégsem zavarta, egyszerűen csak mosolygott, és lemondóan megrázta a fejét, majd Viktort magával rángatva megindult a büfé felé.
Az ötödik reggelen is ugyanúgy kelt fel a nap, mint hétfőn. A hét utolsó tanítási napja mégis teljesen más volt. Hónapokkal később a cseszneki csapat úgy emlékezett vissza erre a napra, mint minden rossz kezdetére, arra a napra, amikor elindult a lavina, ami magával sodort mindent és mindenkit, s nem hagyott maga mögött mást csak fájdalmat és pusztulást. Pedig reggel még semmi sem utalt arra, hogy Viktor bánni fogja, hogy aznap felkelt az ágyából.
Hétfő óta nem volt ideje a "huszonkilencesre" gondolni. Fizikatanáruk komolyan megfenyegette az osztályt egy azonnali ismétlő dolgozattal, amit mára ígért. Az elmúlt héten, amikor Vic nem fizikát tanult, akkor Bogival beszélgetett. Két éve már, hogy nem látták egymást, és mindkettejükkel sok dolog történt, amit meg akartak osztani egymással.
Ma reggel azonban Viktor ismét felfedezte a buszon a "huszonkilencest". Ezúttal társai is szokatlanul csendesek voltak. Oli szokás szerint a dolgozatra készült, az elmúlt két napban kizárólag a fizikakönyvét olvasgatta, ami Meoto szerint a súlyos elmebaj első jele volt nála. Andrew ezúttal nem foglalkozott a felszállókkal, inkább a dolgozatra készült, vagyis multifunkcionális puskát készített magának, gondosan elrendezve a képleteket egy apró papírlapon, amit aztán elrejtett a mobiltelefonja hátlapja alatt. Meoto ezt a nehéz munkát már éjszaka elvégezte, most pedig az emiatt elmulasztott alvást pótolta be. Viktorral tehát senki sem törődött, ő viszont annál többet foglalkozott a jármű elejében álló lánnyal, aki egy Vicnek háttal álló társával beszélgetett. A fiú számára hamarosan kiderült, hogy ez a titokzatos társ nem más, mint Bogi, és ez a dolog annyira meglepte őt, hogy szinte leesett az ülésről.
- Te meg mi a fenét bámulsz annyira? - kérdezte Andrew, miután begyűrte a puskáját a telefon akkumulátora alá.
- Semmit, csak... Bogi.
András a lányra pillantott, majd Viktorhoz fordult:
- Soha nem fogom megérteni a Regulysok gondolkodását...
- De hát én is a Regulyba jártam - emlékeztette barátját Viktor, majd miután András gonosz vigyorral az arcán bólintott, úgy döntött, hogy inkább Márk példáját követve alszik.
Amikor az autóbusz leparkolt a végállomáson, Viktor faképnél hagyta három barátját, és Bogihoz sietett
- Szia.
- Szia - köszönt vissza meglepetten a lány - Nem is tudtam, hogy ezzel a busszal jársz te is.
- Csesznekről nincs más - felelte Viktor, majd a legártatlanabb arckifejezését magára öltve rá akart térni a "huszonkilencesre", ám még mielőtt megszólalhatott volna, Bogi aggódva végigmérte.
- Te készülsz valamire!
- Tessék?
- Ismerlek, és nem szeretem, ha ilyen képet vágsz. Kérni akarsz valamit, ugye?
- Nos...
- Emlékeztetlek, hogy amikor utoljára odaadtam neked a szendvicsemet hatodikban...
- Csak kölcsönkértem, és vissza is kaptad! - tiltakozott Viktor, Bogi arcán pedig kétségbeesett mosoly jelent meg.
- Nem mondtad, hogy allergiás vagy a tonhalra.
- Nem gondoltam, hogy valaki képes tonhalas szendvicset adni egy embertársának.
- Na jó, térjünk a tárgyra. Mit akarsz?
- Kivel beszélgettél az előbb?
- Debórával - mondta nyugodtan Bogi, majd néhány másodperccel később idegesen felsóhajtott - Jaj ne, Vic ezt nem gondolhatod komolyan!
- Mit?
- Te beleszerettél abba a lányba!
- Ugyan már - tiltakozott Vic - olyannak ismersz te engem, aki csak úgy, egyik pillanatról a másikra beleszeret valakibe?
Bogi köhögött egyet, ám ez a hang feltűnően hasonlított az "Évi" szóra. Viktor már épp elkezdte volna feleleveníteni kapcsolatának kezdeteit Évivel, Bogi azonban komolyan fojtatta:
- Ha rám hallgatsz, nem kezdesz Debórával. Nincs szíve. Valami történhetett vele még évekkel ezelőtt, ami miatt minden barátságos érzelmet kizárt a szívéből. Csak gyűlölni tud, megvet mindent és mindenkit, eltaszítja magától azokat, akik segíteni akarnak rajta, utálja azokat, akik szeretettel közelednek felé.
- Akkor viszont te miért beszéltél vele?
- Mert olyan vagyok, mint te - felelte komolyan Bogi - Reménytelenül naiv, aki mindig hisz benne, hogy segíthet másokon, és reménytelenül makacs, aki soha nem fogadja meg mások tanácsát. Tudom, hogy mit fogsz tenni, és nem akarom megakadályozni, de emlékezz rá, hogy én figyelmeztettelek.
A hallottak gondolkozásra késztették Viktort, aki azonban nem hagyta lebeszélni magát tervéről. Mindenképpen beszélni akart Debórával. Bízott ugyan Bogiban, de sejtette, hogy a lány ezúttal eltúlozza a dolgokat. Így hát tanítás után a Márk-András-Oli triót magára hagyva Vic a portán várta Debórát. A lány néhány perccel kicsengetés után érkezett, és ugyancsak meglepődött, amikor Viktor megszólította.
- Szia.
- Mit akarsz? - kérdezte ellenséges hangon Debóra, majd mielőtt a fiú válaszolhatott volna, folytatta: - De teljesen mindegy, hogy mit akarsz. Hálás lennék, ha messze elkerülnél!
- De én csak...
Még mielőtt Vic befejezhette volna a mondatát, Debóra faképnél hagyta. Viktor döbbenten figyelte a lány távolodó alakját. Hogy lehet egy ember ennyire érzéketlen? - tűnődött magában. Legszívesebben a lány után rohant volna, de tudta, hogy azzal sem javíthatna a helyzeten. Rá kellett ébrednie, hogy néha az angyali külső elviselhetetlen, kegyetlen és értehetetlen belsőt takar.
|
|
|
|
|
Utoljára változtatva 12-30-2004 @ 07:44 pm
|
