Gyakran bújok az építő kritika szent fogalma mögé, de ez természetesen aljas hazugság és mivel kritizálok, ezért tőlem megszokott a hazugság. A kritizálással nekem még véletlenül sem az a szándékom, hogy valakit segítsek a fejlődésben vagy rávilágítsak a hibáira. Az egyetlen célom az emberek önbecsülésének teljes rombadöntése és megsemmisítése. Azért kritizálok, mert gyűlölöm a tehetséges embereket és mert beszűkült látásmóddal rendelkezem. Az én, egyéni, genetikai hibám, hogy nem látom meg a ragrímek, ringyóként elhasznált képek mögött az alkotó lángelmét. Aki egyedi, csodálatos, megismételhetetlen, de még nem fedezték fel. Akiket kritizálok, azok valójában tökéletes, de meg nem értett költők. Szerencsére a jótékony többség elnyom, hogy nehogy megbántsam a zsenik amúgy is sérülékeny lelkét és ellensúlyozva a romboló kritkámat, gyorsan halálra dicsérik egymást. Mindenki boldog. Természetesen nem alacsonyodnak le a szintemre. Baráti jobbot nyújtanak és engem is dícsérnek, csupán megszokásból, meg annyira én se lehetek tehetségtelen, hogy azt mondják ez a vers technikai szempontból rossz. A tartalom azért már nekik sem tetszik, hiszen az nem is vers, amiben nincsenek rózsaszín habcsókokon repdeső aranyport szóró tündérkék. Azonban mindig odaírják, hogy ez csak szerény véleményük és így is tökéletes, mintha lenne akár egyetlen olyan vers amely tökéletes...de már megint kritizálok. Azt hiszem kérek beutalót egy jó pszihiáterhez, hogy felboncolja a lelkem és kigyógyítson ebből az elmebajból.