Egyszer a Zsigmond
így szólt hozzám: Te mondd,
mi lesz velünk, ha meghalunk,
hová kerülünk, és így tovább,
és egyáltalán?
Tudod, az úgy van – válaszoltam
elgondolkodva, mélán -,
hogy amikor a Földön
valaki érzi, nincs tovább,
hogy elmul,
rájön egy vágy,
egy csillagot megragadni,
ezért felnyúl,
s e mozdulattól
teste elkeskenyedik,
s olyanná válik, mint egy
damilszál....
sőt még keskenyebbé,
mert mint tudod,
a csillag forog,
és gombolyítaná...
de a Föld se rest,
nem ereszt,
de még a csillag is egyre
távolodik, egyre
messzebbre evez,
ezért a test
egyre keskenyebb:
millió fényévenként
egy-egy atom...
nézd csak, az a távoli csillag
Julius Caesaré,
az ő testét gombolyítja
már két évezrede,
s a legtávolabbiak,
de amelyek legközelebb
vannak a semmi felé,
az első ősembereké...
Kérdésedre válaszom,
tehát nem más:
mi vagyunk a tömegvonzás,
mi tartjuk össze a Mindenséget,
vagyis a testünk,
ami a lélek...
De ebbe most ne menjünk bele.
Na jól van, jó! -
vágott a Zsigmond a mondókámba -
de a csillagok is
meghalnak egyszer,
ugye, ugye,
s akkor mi van,
mi lesz velünk,
és így tovább,
és egyáltalán?
Abszolúte. Igazad van.
Olyankor a lélek,
abban a pillanatban...
megsemmisül:
Szupernóva-robbanás,
a Nirvána...
és nincs tovább.
De... hallga...
vacsorára kolompolnak.
Siessünk, mert elkésünk.
Olyankor, tudod,
milyen ideges
a Főnővér?!