Sötét rongyként, ráncosan a házakra dobva a fekete drapéria. Éjszaka van. A szél, a szerelem földszaga ölel át. Járok a parton. A Tisza egybefüggően befagyva, ropogós hideg ez a csend. Szinte fájó. Távolabb egy-két hajléktalan, kezükben savanyú bor, leheletük messziről látszik. Elrúgom magam a járdától. Pillanatnyilag felfelé szállok, majd lebegek egy kicsit, aztán aláhullok, mint egy szárnyát vesztett repülő. Jól van ez így, újra a régi vagyok. Már nem utazom valahonnan-valahová, mindig ugyanazon az úton. Minden rendben. A túloldalon, kigyúlnak a fények az ablakokban. A koránkelök, munkába indulók álmos reflexei, az első kávé, az első majd sokadik cigaretta a szájban, a szemek véreresek, kialvatlanok. Majd új nap indul nemsokára, de még fog a part, magához láncol. Mint, mindannyiszor amikor csak erre járok. A folyóm, amely gyermekkorom óta búvóhelyem, nyugalmam színtere. Átölel, magához láncol szerelmesen. Megsimogat ha hozzáérek, s megsimogatom ha tehetem. Beszélek hozzá. Mire rájönnék, hogy ki voltál, már más vagy, mondom, minden pillanatban változik arcod, s talán nem is vagy csak látomás. Bakancsom, éveim szögei koppannak ahogy lépek. Gondolatok sorjáznak bőszen, szavak hullanak ki a semmiből. Eszembe jut a nappal, így az éjszakában. Rágyújtok. A partfal korlátjára könyöklöm. Igen, nappal elhagyott ma minden. Erőszakkal szakítják le rólam magukat az ajtók, és bútorok. Az idő jut eszembe, mely ugyanannak a dolgoknak csak az alakváltozása. Hisz még élek, ebben a fizikai síkban is. Hány életem volt, hány deja vu érzés kísért mindennap, újra és újra. Tibettől Írországig, Indiától Magyarországig. Hisz újra jöttem, ebbe az időbe, hisz dolgom van még itt. Álmaim tündérei, angyalai kísérnek, s minden elmúlt napot önmagam egy-egy szobájába zárom. Az ujjamra ég a cigaretta, megrebbenek. Sirály emelkedik lassan a jégpáncél fölé, megcsikordul messziről egy villamos. A híd árnyéka rámvetül. A távolban, alsóváros sötét, süllyedt utcái hevernek. Vívódom. Arcok áramlanak felém, de nem érnek el hozzám, arcok, mellkasok közelednek, egyre nagyobbak, majd szétzúzódnak hirtelen. Ez az éjszakai part körülvesz. Elindulok. Az egyik kapualjban egy részeg áll, dermedten. Önmagába fordulva. Hajnali négy van, megszaporázom a lépteimet. Fázom. Hó ölű asszonyom s egy angyal őrködik felettem. Pengetem álmaim lantját. Egy távoli templom harangszava töri meg a csendet, hátat fordítva a világnak. Valami nyugalom zuhan belém, unottan ráül a szívemre, hajnalodik. Ahogy az éjszaka magára húzza a reggelt, két sietős alak halad el mögöttem, fázósan, nyakukat behúzva, suttognak ...

- Nézz utána, hogy meghalt-e?
- Ugy látszik, hogy nem.
- Mit csinál ?
- Sír.
- Tehát él !