Ma találkoztam Vele.
Hazafelé sétáltam az utcán, amikor nagy tömegre lettem figyelmes. Közelebb mentem. Megpróbáltam összerakni a zúgásból kihalló szófoszlányokat:
- Megszédült…
- …levegő után kapkodva, mintha tusakodna önmagával…
- …összeesett.
- Hallucinálhatott, mert érthetetlen mozdulatokkal kapott a levegőbe.
- Végül lecsukódott a szeme, azóta nem mozdul.
- …Milyen fiatal.
- Szegény gyermek…
- Szegény- sírták kórusba az asszonyok.
Befurakodtam a vállak, hátak, fejek erdejébe, és áttörve magam a karokon megláttam a földön fekvő fiút, akit körbezárt az emberkoszorú. Gyenge teste furcsán terült el a földön, mintha egy nagyobb erő lökte volna koncként a kutyák elé, martalékául a kiéhezett fenevadaknak. Ő meg csak tűrné, némán mozdulatlanul, arcán percnyi békével. Olyan nyugalommal, ami már szinte valószínűtlennek hat, amikor ilyen izgatott, feszült tömeg veszi körül. Ott voltunk mellette, közel és mégis távol. Mindössze néhány lépésnyire, amit senki nem tett meg.
Egy kéz végigsimított a fiú sápadt homlokán. Ekkor vettem észre, hogy valaki a fiú fölé emelkedik. Ott térdelt végig mellette, árnyékká kuporodva. Eddig nem is vettem észre. De most kiegyenesedett, és egyenesen a szemembe nézett. A tekintete végtelenül fekete, gyászos és kínzó volt.
Fájdalom vont magához.
A fiú meghalt.
Le akartam emelni a tekintetem a sokat mondó szempárról, hogy ne tudjak meg többet, és, hogy nyugodtan útjára ereszthessem könnyemet. De képtelen voltam arra, hogy kibontsam magam fekete pupillájának örvényéből. Néztem hát a Halált, hosszú percekig, és egy lélegzetvételre, megszűntem gonosznak gondolni. Vajon nem láttam elég síró anyát, árván maradt gyermeket, hogy így tudtam vélekedni Róla?
Bárhogy is emésztett a lelkiismeret, nem tudtam megszüntetni a gondolatot. Talán nem is tudja megérteni senki, aki még nem látta azt a tekintetet.
Már ezelőtt is úgy véltem, hogy nem a halál határozza meg a vég eljövetelét. A Sors ráncos, hideg keze mozgatja az ollót, mi életünk fonalát elnyisszantja. A Halál csak a végrehajtó. Kit arra érdemesnek tart a sors, azt elviteti érzéketlen szolgájával.
De most, látva ezeket a végtelenül mély szemeket, már megingott a hitem érzéketlenségét tekintetében is.
Pillái közt megcsillant a fájdalom nedve. A Halál könnyezett, miközben magasba emelte a kaszát, de megtette, mert nem volt más lehetősége. Most itt állt a halott fiú mögött. Arcáról szél szárította fel könnyeit. Némán biccentett felém. Hamu vette körül, s eltűnt vele.
Időközben megérkezett a rendőrség, és fülsüketítő szirénázással ideért a mentő. A tömeget szétoszlatták. Odébb sétáltam én is. Távolról néztem az orvost, amint a fiú fölé hajolva megcsóválja fejét.
Most már tudom, hogy a halál is tud sírni, csak könnyei épp olyan tehetetlenek, mint az embereké. S számára az örökkévalóság átok, hisz végigsírhat minden percet az idők végezetéig, vért kívánó fegyvere akkor is le kell, hogy csapjon. |