lassan csusszant ki a takarója alól, szomjas volt, ahogy az óra világító lapjára nézett, a mutatók negyed hármat mutattak, csend volt, valahonnan messziről egy elfáradt autó halk gurgulázó indítása hallatszott, szinte a semmiből, úgy finoman, lábai a sötétben kotorászták a kedvenc házimamuszát, a feleségétől kapta úgy egy éve, ahogy most ránézett érzelmek törtek rá, szerette nézni a feleségét, arcán azt az igazi belső mosolyt, a lélek álmodó, hosszú útját, azt a nyugodtságot, lélegzete szinte nem is hallatszott, csak a takaró emelkedése mutatta a helyzetet ahogy oldalra fordulva, embrió pózba aludt...

ahogy a sötét előszobán a konyha felé tartott, valamilyen erős késztetést érzett, hogy a leredőnyözött nagyszobába pillantson, döbbent állt meg, az esti jótékonysági bál jól sikerült, a rákos gyermekeknek elég sok pénz jött össze, a vacsora finom volt, a zene halk igazi aláfestő, ahogy most itt állt, a szekrényre akasztott öltönye hirtelen megmozdult, puhán, szinte szökkenve a szoba közepére libbent, nyakkendője vígan repdesett a vállfára akasztva utána, majd hirtelen ott termett az estélyi ruha előtt s meghajolt, a ruha lenézett, elegánsan, szinte nagyasszonyosan, szép volt, mindig is az volt, ahogy feszesen a testre simult, de ma még nem táncolt, az öltöny várakozóan pillantott rá, karját tartva, türelmesen, valahonnan távolból egy halk dalt dünnyögött a szél, ők lassan átölelték egymás, majd keringőzni kezdtek, táncoltak, könnyűen, légiesen, a szoba feszültséggel kezdett vibrálni, a levegő szinte izzott, parázslott, egyre jobban belemelegedtek a táncba, miközben egymást figyelték...

a káprázat szinte odaszegezte, a látvány megbabonázta, bár már sok mindent látott, mozdulni sem tudott…

az öltöny közben egyre szorosabbra fonta kezét, izgalmasan, lágyan simogatta a ruhát, szépek voltak, szépek mint mindig, mikor így együtt lehettek, szerették egymást, már nyolc éve folyamatosan, egymásért éltek, mint egy lélek két fele, a tánc egyre jobban magával ragadta őket, megszűnt a szoba, a bútorok, a falak, csak ők maradtak…

a kép hirtelen szertefoszlott, a káprázat, a varázslat véget ért…

ahogy a konyhába ért, mohón ivott, keze szinte reflexszerűen a cigaretta felé lendült, arcát megvilágította az öngyújtó lángja, lassan, nagyon lassan engedte ki a füstöt, ahogy elnézte az alvó udvart, a fekete ablakszemeket, a tánc járt az eszében, valamikor nagyon szeretett táncolni, majd elmaradtak az alkalmak, a látvány s nézelődés maradt csak, néha nagyon ritkán, szinte botladozva felkérte feleségét, kisfiús zavarral a szemében...

csak nézte az éjszakát, egy távoli dal jutott eszébe, ahogy könyökölve hallgatta a csendet, távolban a Tisza, az alvó szeretett városa, s az égre vetülve a szegedi Dóm megvilágított reflektorfényei, lassan ringatni kezdte magát...