Régóta van olyan kényszerképzetem, hogy ember felnőtt korára is meghatározóak a homok(ozóban) szerzett élményei. Tovább megyek. Igazából sohasem szállunk ki a homokozóból. Legfeljebb a játékaink változnak.
Kezdetben vannak a homok-sütemény sütések. Azután jönnek a (homok) várépítesek - vizesárok nélkül. Ekkor még sgíteni is tudunk egymásnak. Meg tudjuk dícsérni egymás alkotásait.
Majd jönnek a (homok)várak - vizesárokkal. Ez már komolyabb felkészülést, komolyabb érzelmet kíván. Már tudunk irigykedni is.
Véletlenül eltapossuk a süteményeket, szétrúgjuk a várakat. Itt már az erősebb kutya, jobban kapar. Két részre oszlik a HOMOKOZÓ: az "ÉPÍTŐK" és a "SZÉTRUGÓK" hadára. A szerepek időnként átnőnek egymásba. Egyének, csoportok csapódnak ide vagy oda. És vannak, akik csak néznek, és azt hiszik, kimaradhatnak az egészből. Ekkor már elfogadott eszköz a porhintés is. Csak úgy öncélúan, de már célirányosan is. Pl. egymás pofájába. A külső szemlélők ekkor lepődnek meg igazán. Kapnak ők is bőven belőle.
Az igazi baj ott kezdődik, következik be, amikor - akarva, akaratlanul - a homok közé kisebb- nagyobb kődarabok is kerülnek. Ezek bizony már komoly sérüléseket is okozhatnak. Az a veszély is fennáll, hogy az "erőseket" is eltalálja egy-egy jóirányzott, vagy csak úgy vaktában eldobott kődarab...és a nagy porhintésben el sem lehet előle ugrani.
Jómagam sohasem jártam óvódába, és otthon sem volt homokozóm. Egyébként sem szerettem az elkerített, bekerített játszótereket, homokozókat. Ha mégis a közelébe kerültem, inkább csak a szélére szerettem ülni, onnan nézni a tülekedést. Volt persze, amikor magukkal sodortak a ki- és berohangálók. Volt amikor sikerült kitérni, volt, amikor nem. Nem igazán örültem egyiknek sem.
Talán, ha a játékszabályok változnának...
Most, csak azt lenne jó tudni, honnan a fenéből jutott mindez eszembe!
|