Világvégi szirten, meg-nem-mondom-hányban,
emlékszem, tábortűz körül ültünk páran - -
Oly csend volt... csak a reves fa reccsent s szórt
illúzió gyanánt pernye s szikraport...
s e fénykörön túl, ahol a fény levált,
körbe-körbe csak a Semmi Bálnája úszkált.

Csak ültünk ott, mikor szóltak: Mondj mesét!,
hogy a múltból regölnék el nekik egy regét...
Jól van, legyen hát – szólaltam meg kisvártatva,
s fázósan egy hegyeset köptem a parázsra -
elregölök nektek egy jófajta storyt máma,
egy vámpírosat, egy lányról, kinek neve: Pálma.

Mer' így hívták Őt, e pokoli nőstény-bakot,
kit egy rendkívül ősi vámpír a világra baszott,
aki meg a Halhatatlanok klánjából való
volt; a szeme, mint a kő, a bőre: hold-fakó,
ő nemzette, ki tudja hány millió éve
eme ködből s kínból gyúrt sártekére.

Nos, ezért, igencsak ráérős volt Pálma,
prédáját akár harminc esztendeig rágta,
lassan, élvvel fogyasztván el az illetőt;
az életerőt szívta ki, mint ínyenc a csontvelőt.
S hogy amit tesz, a világ előtt rejtse,
gondja volt, hogy frigyét törvény szentesítse.

Bizony! Nem beszélek én a vakvilágba!
Elmondok egy esetét, szavaim igazolására -
első kézből; tanúja voltam, az Égnek hála!
Hol is kezdjem... emlékeztek tán Európára,
nos, annak közepétől egy nyúlfarknyit keletre
- Hungrea néven van e terület feljegyezve

az ős-vámpír-fóliánsokon – a Pálma
e fölött repült épp s valószerűtlen árnya
egy ódon városka főterére vetült,
hol az idő – tóba vetett kő – elmerült.
Árnyéka málló lépcsősoron bukdácsolt,
és ahol minden nagyon ó, nagyon ó volt.

Agrea volt ez ó város, e porfészek neve,
merthogy meleg víz buzgott fel a közepébe,
ezért az ógörögök, kik feredőzni
ide jártak, rá hagyták e nevet forrást őrizni.
De nem lényeg most ez, nézzük csak a Pálmát,
ahogy ereszkedik, szétterjesztve szárnyát.

De mér' tette ezt? Szavamból megtudod:
egy ifjút látott ott, ki éppen jógázott,
egy zöldellő lugasféle kellős közepén,
s a gyémánt lótuszában, a szeme belsején
káprázó vörös foltot figyelte fegyelmezetten.
S jaj! bronzszín volt, s jaj! egészen meztelen!

S nem tudta, nem, ó az ártatlan pára,
hogy prédájául Őt szemelte ki Pálma...
kinek e pillanatban... bűzhödt hüvelye,
mint egy húsevő orchidea levele
áldozata lüktető péniszére szorul,
s mindkettőre a kéj örök sötétje hull.

S kezdetét veszi az iszonyú tortúra,
Ármint csócsálja, rágja a kreatúra,
imádkozó sáska fogyasztja így hímjét;
Pálma az első fészkébe viszi a férjét.
Repül a Pálma, haja hullámzó lobonc,
vaginájából kilóg Ármin, mint kolonc.

Azúrban szállanak, fent a magas égbe,
Ármin két szülője hiába kapkod érte;
hiába a lelki kín, hiba az átok. - -
Most pedig elmondom - nehogy megunjátok -
hová vitte, mely odúkba, mely fészkekbe,
mily nyomorú lakokba: albérletekbe.

Előbb egy Nyóckerea nevű helyre vitte,
aztán egy Agárdea nevű helyre vitte,
majd egy Kiskurea nevű helyre vitte,
aztán egy Derzsea nevű helyre vitte,
majd egy Bodrogeakereszt nevű helyre,
aztán Gallyeára, fel egy magas hegyre.

Aztán kicsit lejjebb, Furedeara vitte,
majd a távoli Gárdneaba repült vele,
aztán nem messze onnan, kicsit keletre,
egy szőlőhegy tetejére letette.
Itt szívta ki belőle az utolsó slukkot,
mikor Ármin egyszercsak összecsuklott.

Ekkor fölkapta s vitte Fehérvarea,
szállt, repült vele, annak légi-terébe,
és egy Hospital felett végre elengedte.
S jött egy szél, mely pörgette, lengette,
s úgy hullt alá Ármin könnyű teste,
mint száraz, őszi levél november este.

Most ott fekszik Ármin az intenzív osztályon,
egy hófehér lepedővel terített ágyon,
fehér kezét apja és húga simogatja,
szólni nem tud, pöfög, néma, hagyja...
Hej! regö-rejtem, hej! regö-rejtem,
de szomorú, de szomorú regét regöltem!