Ifjúkorában az Endre, berúgott rendre... szóval, elég gyakran.
Egy ilyen borgőzös éjszakán történt: megállt (imbolyogva) egy csapadék-csatorna rácsa fölött, az óráját lecsatolta, szeme elé emelte, egy darabig nézte, és elengedte.
Mért tette? Mért?! Mért?! Azért mert unta!
Unta, hogy csak jár, jár az az óra, csak mutatja, mutatja az időt! Minek?!
Az óra beesett. Bele a csatornába. Endre meg tovább imbolyogott. Az óra meg ott maradt. A csatornába. Jött egy patkány: üvegét megrágta, eső jött, savas, elvitte előbb a kismutatót, aztán a nagyot is, betemette a finom iszap, a rúgók, az apró fogaskerekek elkorrodáltak és feloldódtak, a percek görönggyé, az órák rögökké, a napok süket, fekete földdé váltak.
A hetek hegyekké, az évek hegyláncokká...
Egyszer... Endre is a föld alá került. A föld befolyt a fülén, és most ott ketyeg, a koponyájában...
És Endre számlálja a perceket, a múló időt, az Ítéletnapig. |