Biztos mindenki észrevette már, hogy a könyvek főszereplői sok évet töltenek azzal, hogy csak vágynak az izgalomra. Aztán eljön az idejük, kiderül, hogy kivételes tehetségük van valamihez, hogy szívük választottja legalább olyan régen vár az első lépésükre, mint ők az övére. Aztán küzdenek a gonosz ellen. Nos, eddig nálam is minden a regények íratlan szabályai szerint - ment. Egy unalmas kis faluban születtem egy teljesen átlagos családba. Négy testvérem volt, és persze én voltam a legidősebb, így aztán mindig nekem kellett vigyáznom a többiekre. Akinek van öccse vagy húga, az tudja, mennyi szórakozástól fosztja ez meg az embert. Persze ha valami baj történt, rögtön én voltam a hibás, akkor is, ha semmi közöm nem volt hozzá. Ha segíteni kellett a szüleimnek, természetesen engem kértek meg. Milyen szívesen cseréltem volna a legkisebb húgommal, Sarah-val, aki alig várta, hogy „nagylány” legyen!

És, ahogy lenni szokott, vártam a szép szőke herceget fehér lovon, a varázslót, aki majd maga mellé vesz tanoncnak, és minden mást, ami kiemelt volna a hétköznapi emberek szürke életéből. De ez nem csak a kamaszok szokásos vágyakozása volt. Szentül hittem, hogy én is vagyok olyan különleges, mint bármelyik regény- vagy mondahős. Ezért mindig fel voltam rá készülve, hogy eljön az idő, amikor megmutathatom, mire vagyok képes. A szobám (vagyis a padlás) sarkában mindig össze volt készítve pár ruha és különböző dolgok, amikre szükségem lehet kalandjaim során. Nemegyszer megtörtént, hogy a csomag minden egyes darabját visszapakoltam a helyére, hiszen a hősök története mindig váratlanul kezdődik. Akkor a szüleim, a testvéreim és azok a testvéreim, akik már nem hittek a mesékben (vagyis Sarah-n kívül mindenki), a szomszédok és úgy általában a falubeliek azt hitték, hogy végre megjött az eszem, és úgy fogok élni és gondolkodni, mint minden más korombeli lány. Bár úgy lett volna!

Mire tizenöt éves lettem, már Sarah sem hallgatott meg. Mindenki megunta a terveimet. Én lettem a falu bolondja. Azt még talán kibírtam volna, hogy ne beszéljek arról, milyen veszélyek várnak rám, ha szóba állt volna velem valaki, de mindenki messzire elkerült. Ujjal mutogattak rám, és összesúgtak a hátam mögött. Sajnos mindig erős egyéniség voltam, annyira, hogy még ebben a helyzetben sem voltam hajlandó megváltozni és feladni az álmaimat. Inkább elkezdtem naplót vezetni. A naplóimat mindig híres hősökről neveztem el. Valódi barátok helyett velük osztottam meg minden örömömet és főleg bánatomat.

Szinte hallom, ahogy kérdezitek: „Mi ebben a szokatlan? Hiszen minden történet így kezdődik!” Ez azért kivétel, mert a többi regény végén a jó elnyeri méltó jutalmát, a rossz bűnhődik, és a gonoszon kívül mindenki nagyon boldog. Viszont amikor az én nagy kalandom véget ért, egy pillanat alatt a halottak ura előtt találtam magam, és nem volt kegyelem: örökre a Halottak Birodalmában kellett maradnom. Egyszóval meghaltam. Ezt a könyvet is azért írom, hogy meglegyen a kivétel, ami erősíti a szabályt. Egy nekromantával (a nekromanták képesek kapcsolatba lépni a halottakkal) küldöm el nektek az élők világába. Én vagyok rá a tökéletes példa, hogy a halál néha kész megváltás. Ebből előre tudhatjátok, hogy ennek a könyvnek rossz vége lesz. Mint ahogy a kalandorok nagy része is elhagyottan hal meg valahol a vadonban vagy egy házban, ahol még adnak szállást egy rongyos, éhező nyomorultnak. Itt, a halottak között rengeteg ilyennel találkoztam. Róluk, bármennyit szenvedtek, nem tud senki. Azok között viszont, akiket máig is emlegetnek, sokan vannak, akik nem csak maguknak köszönhetik, hogy hősök lettek. Vegyük például Herkulest. Könnyű volt neki, hiszen Zeusz fia volt! Attila, a hun király pedig megkapta a hadisten kardját. Azoknak, akik csak elindultak szerencsét próbálni a nagyapjuktól örökölt régi karddal, ilyen kivételes „emberek mellett esélyük sem volt.

És én mégis képes voltam elhinni, hogy egy fantasztikus történet főszereplője vagyok, aminek a lehető legjobb vége lesz! Még jó, hogy elhittem. Mert az elején még úgy tűnt.

Még két hosszú, magányos évet töltöttem a faluban. Akkorra az embereket már annyira nem érdekeltem, hogy szinte idegenként kezeltek. A naplóim már megtöltöttek egy kisebb ládát. Apám minden áron férjhez akart adni, hogy ne az ő családjának legyek a szégyene. A testvéreim egyetértettek vele, csak anyám könyörgött, hogy várjon még egy-két évet, hiszen szinte még gyerek vagyok. De ő már régóta beteg volt, és éppen a tizenhetedik születésnapom hajnalán meghalt. Pedig ő volt az egyetlen, aki olyannak szeretett, amilyen voltam. Hallottam, amikor élete utolsó perceiben megígértette apámmal, hogy legalább húsz éves koromig otthon maradhatok.

Tudtam, hogy ennek ellenére apám az első adandó alkalommal el fog küldeni, és nem szerettem volna, ha a kiabálására mindenki, aki a környéken lakott, kirohant volna az utcára, hogy csatlakozzon hozzá. Hogy ezt elkerüljem, még aznap éjszaka megfogtam a kis összekészített csomagomat, és szép csendben kisétáltam a házunkból. Pár óra múlva már a kis falut is magam mögött hagytam az összes rossz emlékemmel együtt, és reméltem, hogy ezek után jobb élet vár rám.

Dél körül lehetett, amikor egy kedves hang felébresztett. Egy előkelőnek tűnő férfi térdelt mellettem. A haja szőke helyett gesztenyebarna, a lova pedig fehér helyett fekete volt, mégis szebbnek láttam, mint minden mesebeli herceg együttvéve. A szemében és az arcán szomorúság tükröződött.

- Pedig egy ilyen gyönyörű leány igazi kincs egy apának.

Felültetett maga elé a lóra, és elindultunk a város felé. Az úton sok mindent megtudtam a lovagról. Kiderült, hogy csak egy évvel idősebb nálam, de megmentette Elisabeth hercegnő életét, ezért Gerald király már két éve lovaggá ütötte. Az álom folytatódott: éppen feleséget keresett. Azt kívántam, bár soha ne ébrednék fel. A szüleivel és a húgával élt együtt. A bátyja már megnősült, és elköltözött egy vidéki kastélyba.

Aztán engem is kérdezett az életemről. Elmondtam mindent, amit már leírtam.

- Talán most kezdődik a nagy kaland.

- De igen. Csakhogy, bár higgye el, nem akarok tiszteletlen lenni a királyi családdal szemben, azt kell mondanom, hogy Elisabeth hercegnő rémesen csúnya. Ez még nem is lenne baj, de csak az államügyekről lehet beszélni vele, ha nem akarom az éneklését hallgatni. Kinek kell ilyen feleség?

Közben megérkeztünk a város kapujához, és beértünk a városba. Azok a házak… A legtöbbjükben gazdagok lakhattak. Hamarosan beléptünk a Bowman-kastélyba. Miközben a „herceg” bemutatott a családjának, az apja, Sir Arthur Bowman lenézően mért végig. Lady Emiliát, legalábbis úgy láttam, nem érdekelte, hogy nem egy gazdag lord lánya vagyok, Alice kisasszony pedig egyenesen örült nekem. Sir Arthur viszont nagyon kemény diónak látszott.

A haja ugyan még teljesen fekete volt, de az arcát helyenként már ráncok vonalkázták. A vonásai arról árulkodtak, hogy nem tűri, ha valaki ellentmond neki. Remélni sem mertem, hogy valaha is teljesen el tud fogadni.

Lady Bowman magas, vékony asszony volt. Szőke haját szoros kontyba fogta, és egyfolytában kedvesen mosolygott. Sötétzöld bársonyruhát viselt hosszú fehér kesztyűvel. Az a fajta nő volt, akiről lehetetlen megállapítani a korát, mert minden korosztályból van benne valami.

Alice kisasszony olyan volt, mint egy tündér szárnyak nélkül. Valamivel világosabb, fényes haja hullámosan omlott a vállára, és két drágaköves csattal tűzte hátra. Gyönyörű világoskék selyemruha volt rajta egyszerű fehér nyaklánccal. Előre láttam, hogy rá mindenképp számíthatok, ha segítségre van szükségem.

- Nem hiszem, hogy ő lenne a megfelelő feleség a számodra - mondta Sir Arthur.

Ezután Sir Leslie-vel és Alice kisasszonnyal egész délután a kastély kertjében sétáltunk és beszélgettünk. Arra a néhány órára el is feledkeztem róla, hogy ebből a gyönyörű álomból reggel fel kell ébrednem, és tovább kell mennem.

- Mindjárt tálalják a vacsorát - mondta. - Az lesz a legjobb, ha bemegyünk az étkezőbe.

Az étkezőben hat személyre terítettek.

- Talán inkább az ötödik és a hatodik - mondta az apja. - Nicholas és Geraldine hamarosan megérkeznek.És Jessica? - Sir Arthur előtt én sem mertem volna utána tenni a kisasszonyt.

- Ő természetesen a konyhában fog vacsorázni a cselédekkel. Ez egy családi vacsora. Semmi keresnivalója ennél az asztalnál.

- És Geraldine? Attól ő még nem családtag, hogy hozzáment Nickhez!

- Jó estét mindenkinek! - még szerencse, hogy idő közben megérkezett Sir Nicholas és Lady Geraldine.

Sir Nicholast szinte össze lehetett téveszteni az apjával. Csak abban különbözött tőle, hogy sokkal fényűzőbben öltözködött.

Lady Geraldine egy soványnak nem mondható hölgy volt töméntelen ékszerrel. Sötétbordó ruháját is mindenhol arany és drágakövek díszítették. Egyenes, sötétbarna haját ugyan sikerült megnövesztenie a derekáig, de fénytelen és erőtlen volt. Jobban járt volna, ha meghagyja rövidebbnek. Csak egy rubinokkal díszített arany hajpánt tartotta hátul.

- Kit tisztelhetek az ifjú hölgyben? Csak nem nősülsz meg, Leslie? - kérdezte Sir Nicholas.

- Még nem. Ő Jessica Smith. Holnap reggelig nálunk lakik, aztán utazik tovább.

Közben Lady Geraldine, ha lehet, még Sir Arthurnál is lenézőbben viselkedett. De ő mindenkivel, nem csak velem.

- Nicholas! Ez egyelőre az én házam, és csak nekem van jogom meghívni bárkit!

Sir Arthur végre megadta magát, és pár perc múlva mindannyian az asztal mellett ültünk. Látva, hogy mennyire kétségbeestem a rengeteg evőeszköz láttán, Sir Leslie, aki mellettem ült, a fülembe súgta:

Nem bírtam ki, hogy ne mosolyodjak el. Sir Arthur egyre növekvő aggodalommal nézte, milyen jól megvagyunk egymással.

Szörnyű ügyetlennek éreztem magam, hiába próbáltam ellesni Sir Leslie-től a késsel-villával evés tudományát. Sir Arthur és Lady Geraldine szeméből sugárzott, hogy szánalmasnak tartanak. A többiek időnként biztatóan rám mosolyogtak. A második fogásnál Sir Leslie nem bírta tovább. Megfogta a kezem, úgy próbált segíteni.

Pár perccel később kopogtak. Az ajtóban Sir Leslie állt.

- Ne haragudjon - mondta - de szeretnék beszélgetni önnel egy kicsit, mielőtt elmegy.

- Először is bocsánatot szeretnék kérni apám miatt. Vérbeli főnemes, mint mindenki az ősei közül. A grófnál alacsonyabb rangúakkal szóba sem áll, ha nem muszáj. Kérem, ne haragudjon rá.

- Hoztam egy kis ajándékot. Csupán arra kérem, hogy csak akkor bontsa ki, amikor már messze maga mögött hagyta a várost. Ezt a levélkét pedig Alice küldi. Ő is nagyon megszerette önt.

- Remélem. És azt is, hogy hamarosan megtalálja majd a megfelelő menyasszonyt.

Bár még magamnak sem mertem bevallani, hogy beleszerettem a lovagba, egy kicsit elszomorodtam, amikor ezt mondta. Pedig valószínű volt, hogy soha többé nem találkozunk.

Amilyen lassan ért véget a vacsora, olyan gyorsan lett éjfél. Amikor Sir Leslie meghallotta, hogy a toronyóra elüti a tizenkettőt, bocsánatot kért, amiért ilyen sokáig időzött nálam, és visszament a saját szobájába.

Még sokáig nem tudtam elaludni. Elővettem a naplómat, és (az asztalon volt toll és tinta) teleírtam azt a pár oldalt, ami még volt benne. Az élet már ettől a barátomtól is megfosztott.

Talán soha senki nem hagyta el olyan nehéz szívvel a Bowman-kastélyt, mint én. Ahogy haladtam végig a város utcáin, sokan sajnálkozva néztek rám. Néhány árus a kezembe nyomott egy-egy almát, mert azt hitték, azért vagyok olyan szomorú, mert elveszítettem mindenemet, és nincs hová mennem. Ez igaz is volt, csak nem úgy, ahogy ők gondolták.

Csak akkor bontottam ki a csomagot, amikor elértem a következő várost. Egy kis bőrzacskónyi aranypénz volt benne, „mert nem mindenhol vannak nagylelkű emberek”, és egy kis, bőrkötéses könyvecske az első oldalon egy levéllel.

Legszívesebben elindultam volna visszafelé, de túlságosan féltettem Sir Leslie-t. Amilyen büszke volt Sir Arhur, képes lett volna párbajra hívni a saját fiát. Inkább megölte volna,csakne vigyen a családjába egy magamfajtát. Most már nem gőgösnek, inkább kegyetlennek tartottam. Ő volt Hamupipőke mostohája férfi kiadásban. Ő volt az egyetlen, aki az utunkban állt. Lady Geraldine pedig, bármennyire nem bírt elviselni, nem számított. Ő nem dönthetett ebben az ügyben. Éreztem, hogy ez a történet vagy csak nagyon hosszú idő múlva, vagy sohasem fog jól végződni.

Én nem csak féltem tőle. Addig vissza tudtam tartani, de akkor nem bírtam tovább. Hogy képes egyetlen ember ennyire a hatalmában tartani másokat? Az egész Bowman-család félt Sir Arthurtól. De miért?

Ránéztem. A boszorkány inkább csak egy kedves öreg nénikének látszott valamelyik közeli faluból. Ugyanolyan piszkos, szürkevászonruhát viselt, mint a legtöbb szegény földműves. Őszülő haja valamikor kontyba lehetett tűzve, de már kibomlott, és olyan hatása volt, mint egy szénaboglyának. Az anyóka kedvesen rám mosolygott.

- Főleg annak a bizonyos fiúnak az apja.

- Aki főnemes, és nem akarja, hogy a fia rangon aluli házasságot kössön. Mondd csak, ki ez az apa? Ne félj, nem ölöm meg!

A boszorkány is magamra hagyott. Ő is félt Sir Arthurtól. De mire megkérdezhettem volna, miért, eltűnt.

Az idő szörnyű lassan telik, ha az ember vár valamire, főleg ha nem ott szeretne lenni, ahol van.

Szerencsétlenségemre beborult az ég, és hamarosan az eső is el kezdett esni. Elindultam a város utcáin, hátha be tudok húzódni valahova. Már bőrig áztam, mire találtam egy omladozó kis fogadót. A neve Kopott Vaspatkó volt, főleg a „kopott”. A mocskos deszkapadló recsegett, ha valaki megmozdult, akárcsak a gyakran törött asztalok és székek. A vendégek sem voltak bizalomgerjesztőbbek. A legtöbben csuklyát húztak a fejükre vagy kendőt kötöttek az arcuk elé, hogy ne ismerjék fel őket. Én voltam az egyetlen fegyvertelen, mindenki másnál volt legalább egy tőr.

Amikor beléptem, minden szem rám szegeződött. Ezen a helyen valószínűleg még nőt sem láttak, főleg olyat nem, akiről már messziről látszott, hogy semmi komoly bűne nincs, így aztán érthető volt a csodálkozásuk egy ilyen víztől csöpögő szerencsétlen láttán.

Egy férfi, akit a külseje alapján gyilkosnak vagy legalább útonállónak néztem, felállt az asztalától, és felém tartott. Biztos voltam benne, hogy mindenhol keresik, mert a ruhái egyetlen pontot sem engedtek látni belőle. Hosszú kabátjához hosszú szárú kesztyűt és csizmát viselt. Az arcát egy kendő és a szemébe húzott kalapja takarta. Az oldalán hosszú, egyenes kard lógott.

- Te nem úgy nézel ki, mint egy bűnöző - mondta, amikor néhány lépésre tőlem megállt. - És mégis menekülsz valaki vagy valami elől. Ki vagy te?

- Kevés olyan ember van, aki nem jöhet ide. Ők meg általában azért nem jönnek, mert sehova nem mennek többet.

Először nem értettem, mit akar ezzel mondani, aztán rájöttem. A halottak nem járnak túl sok helyre.

- Engem mindenki Árnyéknak hív. Az igazi nevem nem számít. De a Kopott Vaspatkóban íratlan szabály, hogy mindenkinek el kell mondania, mi a bűne. Te sem vagy kivétel.

- Soha nem ártottam senkinek. Egyszerűen csak nem vagyok egy gazdag gróf lánya.

- Ő is szeretett? - szólalt meg újra Árnyék.

- Akkor mi jó barátok leszünk. Gyere, ülj le hozzám - Árnyék karon fogott, és odavezetett egy asztalhoz. Ő lehetett itt a „bandavezér”, mert amikor a többiek meglátták, hogy elfogadott, mindent ott folytattak, ahol abbahagyták. - Megértem, mit érzel. Én is voltam hasonló helyzetben. Aztán a lányt hozzáadták egy főnemeshez, aki tizenöt évvel idősebb nála. Megpróbáltam megakadályozni az esküvőt, de nem sikerült. Akkor a lány vőlegénye párbajra hívott, és csúnyán megsebesített. Csak annyi erőm maradt, hogy fölmásszak a lovamra. Az ellenfelem azóta mindenhol keres, és minden vágya, hogy holtan lásson.

- Sir Arthur? Sir Arthur micsoda? - Árnyék hangján érződött a visszafojtott düh.

- Tudtam! - az asztalra csapott (ettől az asztal egy darabon kettéhasadt) és felugrott a székéről. Megint mindenki minket figyelt. Talán azt hitték, kiderült, hogy mégsem leszünk olyan jó barátok. - Gyere velem. Itt nem lehet nyugodtan beszélgetni.

Az arca elől levette a kendőt, és a fejére kötötte. Most már láthattam az arcát. Legnagyobb meglepetésemre egy velem egyidős vagy valamivel fiatalabb fiú bosszúvágytól eltorzult vonásait pillantottam meg. Ha hétköznapi ruhában látom, el sem tudtam volna képzelni, hogy bárkit is súlyosan megsérthetne. Pedig abban biztos voltam, hogy nem hazudik.

Néhány sikátoron keresztül eljutottunk egy kis kőházhoz.

- Nem sok szép emlék fűz ide. Itt ölték meg anyámat, apámat és minden testvéremet. Lord Worlen emberei voltak.

- Sir Arthur miatt ő vette feleségül az én Alice-emet.

 - Alice Bowmant? De hát ő nincs férjnél!

- Miért ne lenne? Láttam, ahogy ott állt az oltár előtt Worlennel! Igen, ott állt!

- Az az idő csak akkor jön el, ha Sir Arthur halott lesz.

Még jó ideig álltunk szótlanul. Gondolatban mindketten a Bowman-kastélyban jártunk a családfő nélkül maradt Bowman-családnál. Szégyellem ezt mondani, de örültem volna, ha Sir Arthur már a Halottak Birodalmában lett volna.

- Gondoltam. Sir Nicholasba akkor sem tudnék beleszeretni, ha nő lennék. Hányingert kapok az örökös udvariaskodásától. Még az apjánál is rosszabb.

- Ezt próbálom kideríteni az óta a nap óta, hogy eljöttem Bowmanéktől. De ha megkérdeztem valakitől, szó nélkül elment. Olyan, mintha csak nekünk nem akarná elmondani senki.

- Mert megijednek, hogy csak azt akarjuk tudni, hogy lehet végezni vele. Mivel legyőzhetetlennek tartják, biztos attól félnek, hogy a gyilkossági kísérlet után azon is bosszút áll, aki elárulta.

Sir Arthur rejtélye és Árnyék miatt még sokáig a Kopott Vaspatkóban maradtam. Pár napig hiába próbáltunk bármit is kideríteni választottaink apjáról, nem tudtunk meg semmit. Senki sem akart a veszedelmes lovagról beszélni. Közben folyamatosan esett az eső, néhány perces szünetekkel.

Egy olyan napon, amikor még ilyen szünetek sem szakították meg az özönvizet, Árnyékkal sokáig beszélgettünk a fogadó kocsma részében. Nem sokkal éjfél előtt egy ázott férfi rohant be az ajtón. Velem ellentétben őt üldözték. Látszott, hogy már régóta fut. Szegény csak jobban megijedt, amikor meglátta a vendégeket. Főleg Árnyék rémítette meg, amikor megkérdezte, ki ő, és ki elől menekül.

- Sir Arthur… Bowman. Vámpírt akar csinálni belőlem.

A tervemnek megfelelően Árnyékkal mindketten úgy tettünk, mintha tudnánk, ki is Sir Arthur valójában. Így talán mások hajlandóak lesznek beszélgetni róla, és szép lassan ki tudjuk deríteni, amit akarunk.

- Miért kell neki ennyi áldozat? - kapcsolódott be Árnyék is. A hangjában volt valami, amit nem értettem. Valami fenyegető.

- Lord Henry Worlen vagyok - mutatkozott be. Már értettem Árnyék baljós hangját. - Tudják, csak azt sajnálom, hogy Sir Arthurt nem lehet úgy megölni, mint a többi vámpírt. Azt mondják, egyetlen bájital van, amivel végezni lehet vele, de azt senki sem tudja, melyik az. És ti? - lord létére gyorsan megszokta, hogy ilyen helyeken tegeződni szokás. - Titeket hogy hívnak?

- Mi már ismerjük egymást - mondta Árnyék, és levette a kalapját. Mivel Lord Worlen még így sem ismerte meg, a kendőjét is kikötötte, és letette az asztalra a kendő mellé. Most, hogy megtudtuk, mi Sir Arthur titka, megmutathatta, ki ő. A lord arca elborult, amikor meglátta, kivel hozta össze a sors. Egy pillanat alatt felugrottak a székükről és kirántották a kardjukat.

A vendégek lassan körbeállták a lordot és Árnyékot. Ők ugyan nem érthették, miért gyűlölik egymást ennyire, de szerették nézni a harcot.

A két küzdő fél összecsapott. A kardcsörgésre azok is beálltak a bámészkodók közé, akik eddig ülve maradtak.

Mindketten nagyon jó harcosok voltak, így sokáig mindketten megúszták sebesülés nélkül. Hamarosan az emberek elkezdtek fogadásokat kötni. Most, hogy meglátták, milyen fiatal Árnyék, a legtöbben úgy gondolták, nem győzhet, mert nem lehet valami sok gyakorlata a vívásban. Az eszem tudta, hogy könnyen igazuk lehet, de a szívem még remélte, hogy a sors másképp akarja. Csak néztem a harcot, és minden pillanatban attól féltem, hogy Árnyék halálos sebet kap. Ettől sokszor nem állt messze, de szerencsére mindig időben félreugrott.

Nem sok idő kellett hozzá, hogy mindenki megértse, ez a küzdelem életre-halálra megy. Árnyéknak zárkózottsága miatt kevés barátja volt, és úgy látták, veszélyes lehet, ha szembekerülnek egy főnemessel, ezért egyre többen biztatták Lord Worlent. Árnyék is hallotta, hogy nem bíznak a győzelmében, és ez csak olaj volt a tűzre. Már azért is harcolt, hogy bebizonyítsa, ő is van olyan jó, mint a lord.

Letérdeltem Árnyék mellé, hogy megnézzem, mennyire súlyos a sebe, de nagyot tévedtem, amikor azt hittem, beletörődik a vereségbe. Utolsó erejével még egyszer felemelte a kardját, és leszúrta Lord Worlent, aztán elájult.

A taps abbamaradt. Az emberek döbbenten nézték a párbaj földön fekvő résztvevőit. Ebből a kábulatból a fogadós tért magához először, aki valószínűleg nem először látott már ilyesmit. Felemelte Árnyékot, és felvitte a szobájába. Követtem.

Szerencsére a fogadós (senki sem tudta a nevét) a bűnözők közötti gyakori veszekedések miatt elég jól értett az orvosláshoz.

Az emberek még mindig a harc hatása alatt voltak. Leültek az asztalok mellé, és minden egyes mozdulatot kitárgyaltak. Amennyire hallottam, úgy gondolták, hogy Árnyék megérdemelte a győzelmet, de nem sok esélyt adtak neki a túlélésre. Úgy tűnt, senki sem értette, milyen nézeteltérés volt a két férfi között. Talán jobb is volt így.

Megint megmásztam a recsegő lépcsőket, és beléptem Árnyék szobájába.

Árnyék csak napok múlva tért magához, de akkor sem volt teljesen magánál. Először engem sem ismert meg. El kellett telnie néhány órának, mire nagyjából kitisztult a tudata, és emlékezett, mi történt vele.

- Egy jó pont Sir Arthurnál. Biztos, hogy Worlenből nem véletlenül akart vámpírt csinálni.

Csak az volt a baj, hogy ez egy kis füllentés volt. A következő pár napban Árnyék állapota csak romlott. Volt olyan, hogy napokig nem tért magához, utána is csak néhány percre. Már több szerzetes is járt nála különböző gyógyító rendekből, de ők is tanácstalanok voltak. Egyre jobban kételkedtem benne, hogy igazam lesz, és felépül. De nem akartam elveszíteni. Ő volt az egyetlen ember, akivel beszélgethettem, és meg is értett, vagyis az egyetlen igazi barátom. Amikor már nem bírtam tovább, és lefeküdtem aludni, mindig attól féltem, hogy mire felébredek meghal, de ennek ellenére még mindig reménykedtem benne, hogy jobban lesz.

Így ment két hétig, és már kezdtem azt hinni, hogy megőrülök. Lassan minden reményem elszállt.

Egy este egy öregember lépett be a Kopott Vaspatkóba. Sötétkék köpenye, hófehér haja és szakálla volt. Áttetsző, valószínűleg varázserejű kristályban végződő faragott vándorbotja miatt rögtön láttam, hogy mágus. Nem tévedtem: Aerdine (így hívták) volt A Béke Őre. Mióta megkapta ezt a tisztséget, szinte minden háborút sikerült megakadályoznia. Ez igen szép eredmény, ha belegondolunk, hogy ez már hatszáz éve volt. Képzelhetitek, hogy megörültem egy mágusnak, akinek ekkora hatalma van!

Aztán még segített egy pár embernek, és reggelre eltűnt.

A varázslat után Árnyék még sokáig aludt. Délután aztán megjelent a kocsmában, végre egészségesen, vidáman, és - ami először meglepett - kendő és kalap nélkül. Már szinte semmi nem volt benne abból a gyilkosból, akinek először láttam. Mások sem számítottak ekkora változásra.

- Alig ismertelek meg - mondtam neki, amikor mellém ült a szokásos asztalunkhoz. Előttem nyitva volt a naplóm, amit Sir Leslie-ről neveztem el, hogy ha a lovag valamikor elolvassa, úgy érezze, személyesen neki írtam. - Nagy szerencséd volt, hogy Aerdine éppen erre járt.

- A Béke Őre. Ő gyógyított meg. De már el is ment.

- Ahhoz kell egy olyan alkalom. Nem minden nap kerül életveszélybe valaki, aki közel áll hozzá. Ő meg főleg nem.

Az erősebb (és nagyobb) emberek, ahogy az lenni szokott, előrefurakodtak, ezért sokáig nem láthattam a lovagot. Amikor végre megpillantottam, könnyek szöktek a szemembe. Igen. Ő volt az. Már a hangjáról felismertem. A ládákból rögtönzött emelvényen Sir Leslie állt. Szörnyen megváltozott, mióta nem láttam. Sápadt volt, és a szeméből is eltűnt a barátságos kifejezés, és átadta a helyét a mélységes bánatnak. Ha valaki el akarta volna készíteni a szomorúság szobrát, róla mintázta volna meg. El akartam bújni egy jól megtermett férfi mögé, de már késő volt. Sir Leslie észrevett. A szót átadta az egyik társának, lelépett a ládákról, és elindult felém. Szívesen találkoztam volna vele, de úgy gondoltam, jobb, ha nem szítjuk tovább a lángot. Az csak még több fájdalmat okozna mindkettőnknek. Mégsem futottam el. Nem bírtam. Tudni akartam, hogy van, és beszélni akartam vele.

Amikor megtalált, kimentünk a tömegből, és csak egy templom oszlopcsarnokában álltunk meg, ahol nem látott minket senki.

- Vegye úgy, mintha már a feleségem lenne - ezt azért mondta, mert az országunk illemszabályai szerint egy férfi és egy nő csak akkor tegeződhetett, ha házastársak vagy rokonok voltak. - Megkaptam a leveledet. De azt nem írtad, hol vagy.

- Előbb-utóbb úgyis összehozott volna minket a sors.

- Nem tudom. Egyszerűen így érzem.

Mi mást tehettem volna? Gerald király hatalmas jutalmat ígért annak, aki megtalálja a koronaékszereket. Miért kellett az ellopásukról beszélnem Árnyéknak? Ha akkor nem említem meg őket, talán most velem együtt kutatna. De az a mondat szinte magától csúszott ki a számon. Először egyáltalán nem akartam ilyet mondani, aztán már ki is mondtam, és egyedül maradtam. Talán örökre.

Ez az egész nem történt volna meg, ha nem akarok regényhőssé válni. Akkor lettek volna barátaim, és nem kellett volna eljönnöm a faluból. Úgy élhettem volna, mint az összes többi lány. De én inkább a szenvedést választottam. Én bolond! Már régen rájöttem, hogy az én történetem nem olyan, mint a többi. Velem szinte csak rossz dolgok történnek. Persze, szép dolog a szerelem, csak nem az olyan, mint az enyém. Nem tudtam volna egy szegény fölműves fiába beleszeretni? Az sokkal egyszerűbb lett volna. Ha a szüleinknek nincs egymással semmi bajuk, pár hónap múlva megtartottuk volna az esküvőt, és kész. De nem, nekem egy lovag kellett. Azért pedig keményen meg kell dolgozni, hogy egy magamfajta egy főnemes felesége lehessen. Éppen ezért indultam el egy ilyen reménytelen útra.

Azt sem tudtam, merre induljak. Miután a tolvajok elhagyták a palotát, senki nem látta őket. Vagy senki nem akarta látni őket. Így aztán csak mentem az orrom után, ahogy addig is. Minden olyan volt, mint régen: csak régi „jó” ismerőseim, a sötét gondolatok kísértek. Napokig bolyongtam anélkül, hogy tudtam volna, hová megyek. Este kerestem valahol szállást, vagy, ha éppen két település között voltam, lefeküdtem egy fa alá, aztán reggel minden kezdődött elölről.

Hiába figyeltem az utcán beszélgető emberek minden szavát, semmi olyasmit nem hallottam, ami közelebb vitt volna a koronaékszerekhez. Csak annyit tudtam, hogy rengetegen indultak a keresésükre. Sokan talán jóval többet tudtak, mint én, és - talán néhány olyan bolond kivételével, mint én - tudtak vívni és lovagolni. Be kellett vallanom, hogy semmi esélyem sincs. De, mivel mást úgysem tudtam tenni, mentem tovább. Abban az időben a naplóm nem gazdagodott sok feljegyzéssel, hiszen nem történt velem semmi érdekes. Ahogy a boszorkánynak is mondtam, rajtam csak a csoda segíthetett. Hol vannak a csodák, amikor szükség van rájuk?

Egy nap az egyik városban találkoztam egy idős hölggyel, aki attól fogva, hogy meglátott, mindenképp segíteni akart rajtam. Azzal kezdte, hogy befogadott a kastélyba, ahol, ha a szolgákat nem számítjuk, egyedül élt. Azt mondta, ő az utolsó a családjából, és szeretne véget vetni a magánynak. Mivel a koronaékszerekről már régen lemondtam, a kérésére vele maradtam.

Clara alacsony, vékony asszony volt. A kora ellenére követte a legújabb divatot, és, nyíltan ellenkezve a szokással, a haját ahelyett, hogy egyszerű kontyba tűzte volna, két hosszú copfba fonta. Ettől úgy nézett ki, mint egy hófehér hajú, ráncos arcú kislány.

Felmentünk az emeletre, és mutatott egy barátságos kis szobát. A szoba kicsi volt, csak egy ágy, egy szekrény, egy aprócska és egy tükör fért el benne. Mégis volt benne valami, ami miatt Elisabeth hercegnővel sem cseréltem volna.

- Akkor én megyek. A szekrényben találsz ruhákat, remélem jók lesznek rád. Ha átöltöztél, találkozunk az étkezőben.

Amikor Clara kiment, belenéztem a tükörbe, és egy pillanatra szó szerint megijedtem magamtól. A hajam valamikor koromfekete volt, most viszont a portól úgy tűnt, hogy már kezdek őszülni, ráadásul össze-vissza állt. Valahol már a szalagot is elhagyta, ami addig összefogta. A ruháim rongyokban lógtak rajtam, a szoknyám több helyen hosszan be volt szakadva. A karomat és az arcomat összekarmolták a bokrok, amikor át kellett kelnem egy-egy erdőn.

Másfél óra múlva sikerült egészen tűrhető állapotba hoznom magam, és megkerestem az étkezőt. Az étkező, mint minden más helyiség, egyszerűen, mégis elegánsan volt berendezve. Középen egy hosszú faasztal állt, mellette székekkel. A falakon néhány festmény lógott a kastély régebbi urairól. Nagyjából ennyi volt a berendezés.

- Valahogy sejtettem, hogy ezt a szép bordó ruhát fogod felvenni. Ez illik hozzád a legjobban. Csak még meg kell tanulnod mozogni benne - tette hozzá nevetve, amikor majdnem felbuktam a szoknyában. - Sőt, még rengeteg dolgot meg kell tanulnod.

Az öreg hölgyben valamiért már attól fogva megbíztam, hogy megszólított az utcán. Olyan volt, mintha már régóta ismerném. Mintha tényleg a nagyanyám lenne. Így aztán mindent elmondtam neki szép sorban elejétől a végéig.

Attól a naptól Clarát tekintettem az egyetlen élő rokonomnak. A többieket eltemettem valahová az emlékeim mélyébe, és egyre ritkábban jutottak eszembe, mint ahogy valószínűleg ők is igyekeztek elfelejteni engem.

Az az igazság, hogy azokban a napokban a családom mellett Leslie-t és Árnyékot is próbáltam eltemetni, mert úgy éreztem, soha többé nem láthatom őket, tehát felesleges szomorkodnom miattuk. Árnyékot úgy-ahogy sikerült is száműznöm az emlékeim közé. Nem úgy, mint Leslie-t. Mert a szív és az ész legtöbbször külön utakon járnak. Rá kellett jönnöm, hogy soha nem fogok rá úgy gondolni, mint egy emberre, aki már nem része az életemnek, ahogy a naplómból sem tudom kitörölni a tintával írt sorokat. Egy ideig keményen küzdöttem az érzéseim ellen, de aztán belefáradtam. Annak ellenére, hogy nem akartam elfelejteni, és, mivel már biztos volt, hogy még hosszú ideig Clarával maradok, válaszolni is tudott volna, még sokáig nem írtam neki.

Roger a főlovász volt, Csillagfény pedig a legjobb lova. Egyetlen nap alatt megtette azt az utat, amihez egy átlagos lónak három is kevés lett volna.

- Ez ám a levél - jegyezte meg Roger, amikor odaadtam neki a vaskos papírköteget. A főlovász valahol negyven és ötven között lehetett. Hosszú bajuszú kis emberke volt fekete lovaglóruhában. - De majdcsak elbírjuk valahogy, igaz, Csillagfény? - megpaskolta a ló nyakát.

- Ezek a fiatalok kész regényeket írnak egymásnak - motyogta hatalmas bajusza alatt. - De ha ettől a kisasszony jobban érzi magát, akár minden nap elvágtatok ehhez a Sir Leslie-hez.

Roger bevezette Csillagfényt az istállóba, én pedig leültem egy padra a kertben. Remélem, nem fogtok megharagudni, ha nem írom le az egész levelet úgy, ahogy volt. Csak a lényeget. Sir Arthur minden eddiginél jobban belevetette magát a feleségkeresésbe Leslie számára, de valamiért nem volt szerencséje, mert a főnemesek lányait már szinte kivétel nélkül eljegyezték. Próbálkozott Elisabeth hercegnőnél és a húgainál is, de ők is megtalálták (vagyis inkább a király megtalálta nekik) az ideális párt. Sir Arthur már annyira kétségbeesett, hogy körülnézett a kisebb nemesek háza táján is, de nekik főleg fiaik vagy egészen kicsi lányaik voltak.

Bár ő is nagyon jól tudta, hogy az apja közöttünk fog állni, amíg él, és valószínűleg még jó ideig élni fog, reménykedett benne, hogy valamikor valóra válnak az álmaink. Amikor elragadta a képzelete, és leírta, hogyan fogunk élni a kastélyban, olyan volt, mint egy gyerek… mint amilyen nemrég én is voltam. Szinte úgy éreztem, ott van mellettem, és nem egy levelet olvasok, hanem ő beszél hozzám.

Nem szoktam sírni - írta a következő levelében, amivel a naplót is visszaküldte - de nem bírtam ki, amikor a naplódat olvastam. Teljesen átéltem az érzéseidet. Alice egyszer be is jött a szobámba, mert azt hitte, valami nincs rendben.

Közben egészen jól haladtam a lovaglással. Egy Hamu nevű öreg szürke lovon gyakoroltam. Roger azért döntött mellette, mert ő már soha nem tett semmi váratlant, ezért egy tanulónak éppen megfelelt. Néhány óra alatt Hamuval jó barátok lettünk.

- Olyan, mintha a kisasszony összenőne Hamuval, amikor felül rá. És ez a lovaglás lényege - mondta egy délután a főlovász.

Pár hónap alatt eljutottam odáig, hogy közelebb is meg kellett ismerkednem Viharral, a fiatal pejjel. Hamu már túl öreg volt a vágtázáshoz. Vihar eleinte nem kedvelt túlzottan. Az első néhány alkalommal, amikor megpróbáltam lovagolni rajta, többször is a földön találtam magam, de - legalábbis Roger szerint - mert Vihar még nem igazán szokta meg, hogy ülnek a hátán. Hetek kellettek hozzá, hogy Roger és én közösen rászoktassuk.

A nyár szinte elrepült. Beköszöntött az ősz, és a fák elkezdték hullatni a leveleiket. A kastély kertje a sárga, a vörös és a barna árnyalatait öltötte a nyár nyugodt zöldje helyett, mintha a növények lángoltak volna. Egyre gyakrabba