A nyár szinte elrepült. Beköszöntött az ősz, és a fák elkezdték hullatni a leveleiket. A kastély kertje a sárga, a vörös és a barna árnyalatait öltötte a nyár nyugodt zöldje helyett, mintha a növények lángoltak volna. Egyre gyakrabban esett az eső, és Rogerrel úgy döntöttünk, a további lovaglóleckéket elhalasztjuk tavaszig. Clara még megtanított nekem néhány illemszabályt, aztán áttértünk a kézimunkákra. A faluban megtanultam valamennyire hímezni, de annyira nem, mint amennyire akkoriban az úrinőktől elvárták. Főleg az volt a baj, hogy folyton összegabalyítottam a fonalat. Ráadásul a gazdag hölgyek teljesen más mintákat használtak, mint mi. Soha nem láttam még olyan bonyolult virágokat és tekergő indákat. Aztán, amikor eljöttek a hidegebb, késő őszi napok, Clarával egyre gyakrabban ücsörögtünk a kandalló előtt egy-egy finom anyagból készült terítővel, párnahuzattal, vagy, ha nem volt kedvünk ilyen nagy munkához, egy-egy szép (-nek készülő) zsebkendővel.

- A lovagok valami gyűlésen vannak a királynál, úgyhogy a kisasszony Leslie-je nincs otthon. A levelet odaadtam a kocsisuknak, aki nekem jó barátom.

Úgy gondoltam, ha a főlovász megbízik benne, nincs félnivalóm, ezért csak vártam Leslie válaszát, de még sokáig nem írt. Mivel tudtam, hogy a lovagok és a király tanácskozása sokszor nagyon hosszú ideig eltart, nem is erőltettem.

A karácsony előtti nap szürke felhőkkel és sáros utakkal jött el, és én azt hittem, nem lesz fehér karácsonyunk. De reggel, amikor felébredtem, már puha hótakaró borította a kertet és a várost. A kastélyban már előző este óta karácsonyi díszek lógtak mindenhol, de a hangulat csak most lett ünnepi. A Clarának készített ajándékomat, egy párnahuzatot és egy takarót már este elrejtettem nagyanyám szekrényében, közel ahhoz a ruhához, amit csak ünnepeken viselt. Amikor felöltöztem, elindultam megkeresni az öreg hölgyet, és megnézni, megtalálta-e már a csomagot.

Egy kis fa dobozkát vett elő a háta mögül.

Amikor kinyitottam a ládikát, egy pillanatra a lélegzetem is elállt. Egy sötétvörös drágakövekkel díszített arany nyakláncot kaptam a hozzá való karkötővel és fülbevalóval. Álmomban sem (na jó, ott talán mégis) gondoltam volna, hogy valaha is ilyen ékszereim lesznek. Az addigi legszebb nyakláncom az volt, amit egyszer kagylókból fűztem magamnak.

- Ugye gyönyörű? - folytatta Clara. - A nagyanyámé volt, és megígértem neki, hogy én is az unokámnak fogom adni, de csak egy fiúunokám volt, és neki nem adhattam ilyesmit…

Miközben ezt elmondta, bementünk a társalgóba. Nem sokkal később egy szobalány is belépett.

Clara azonnal átölelte a belépő fiatal férfit.

- Akkor majd én mesélek - mondta Árnyék. Adam. Mindegy. - Amikor tíz éves voltam, apám a dédnagyanyám öröksége miatt csúnyán összeveszett a nagymamával. A vita addig fajult, hogy apám úgy döntött, anyámmal és velem együtt elköltözik innen. Minél messzebb, annál jobb. Mint a legtöbb főnemes, addig mindent a szolgáival csináltatott, ezért nem igazán értett semmihez. Szörnyen mérges volt, amikor gazdag földbirtokosból koldussá vált. De a büszkesége nem engedte, hogy visszatérjen. Ha valaki megsértette, elvárta, hogy bocsánatot kérjen. Akárhányszor felvetettem, hogy jöjjünk haza, ordibálni kezdett, és azt mondta, én vagyok a család szégyene. Aztán én ezt megelégeltem, és, mivel belém is szorult valami a Brownok legendás büszkeségéből, elindultam, hogy bebizonyítsam, én is érek annyit, mint ő. Akkor találkoztam Alice-szel, és akkor történt az, amit már tudsz.

- Worlen tudta, ki vagyok. Sir Arthurnak természetesen nem mondta el, nehogy elvehessem Alice-t. Rendszeresen küldött ide embereket, hogy megnézzék, itt vagyok-e. De most már ő sem jelent veszélyt.

A nap ezután készülődéssel telt. Brownéknál az volt a szokás, hogy karácsonykor a család segített a szolgáinak, ahol tudott, és együtt, az étkező nagy tölgyfaasztalánál fogyasztották el az ünnepi vacsorát. Így aztán este legalább húszan voltunk. Amikor már mindenki a helyén ült, Clara felállt, és elnémította az izgatott beszélgetést.

- Mint látjátok - kezdte - az unokám, Adam, visszatért hozzánk, és ismét teljes lett a ház népe. Remélem, még sokáig lehetünk így együtt, és a következő karácsonykor is mindegyikünk itt fog ülni. Boldog karácsonyt mindenkinek!

A ház népe viszonozta a jókívánságokat, és elkezdődött a karácsonyi vacsora.

- Kész úrihölgy lett belőled, mióta nem láttalak - jegyezte meg Árnyék, aki velem szemben, Clara másik oldalán ült.

- Pár perccel az után, hogy kijöttem a fogadóból. Ő is azok között a lovagok között volt, akik kihirdették, hogy ellopták a koronaékszereket. És te? Mikor láttad utoljára Alice-t?

- Jól hallottad. Elszökött, hogy megkeressen téged. Már hónapok óta nem írtál Leslie-nek. Mondd csak, már nem is hiányzik? Az ő idegei is kötélből vannak, mint minden lovagnak, de már nem bírta tovább. Alice először azt vette észre, hogy egyre sápadtabb. Aztán nem aludt és alig evett. Éjszakánként egyre gyakrabban ment ki a kertbe, és ott járkált, mint egy kísértet. Pár napja már annyira elhagyta az ereje, hogy fel sem tudott kelni. Te is tudod, mennyire szeret, és azt is, hogy iszonyatosan aggódik érted. Miért nem írsz neki?

- Már értem, hol akadt el a leveled. A vénember Sir Arthur legfőbb besúgója. Ha rajta múlik, Leslie soha többé nem fog hallani rólad. Nem küldhetsz több levelet. Sir Arthur most már biztos jobban odafigyel, és nem enged idegeneket a fia közelébe. Főleg most, hogy beteg lett. A családon és a gyógyítókon kívül senki nem mehet be hozzá.

- A jókedvem már úgyis eltűnt. Mondd el most.

- De ha elkapnak az őrök, semmit nem tudsz tenni. Nekem legalább van gyakorlatom az ilyesmiben. Egyedül nem mész semmire.

Másnap reggel Árnyék (soha nem fogom megszokni az Adamet) és én már korán reggel az istállónál voltunk. Roger már várt ránk. Biztos hallotta, amikor előző este megegyeztünk az indulás idejében. Már ki akartam vezetni Vihart, amikor a főlovász odajött mellém, és ezt mondta:

- Most sietnie kell, kisasszony. Vigye el Csillagfényt. A fiatalúr pedig menjen Amazonnal - látva meglepett arcomat hozzátette: - Biztos vagyok benne, hogy már felkészült rá, ha nem is ismerkedett meg vele igazán. Csillagfény nagyon kedves ló. Amazon legalább olyan gyors, mint ő. Velük még ma odaérhetnek. Viharral ez az út legalább két nap lenne, arról nem is beszélve, mi történne, ha ledobná a hátáról. Vigyék csak Csillagfényt és Amazont.

A nap már lemenőben volt, amikor belovagoltunk a városkapun. Aztán már csak percek kellettek hozzá, hogy elérjük a Bowman-kastélyt. Meg sem próbáltunk olyan helyen bemenni, ahol őrök is álltak. Kerestünk egy magas fát, amiről be tudtunk mászni a fal másik oldalára. Keresztülvágtunk a kerten, és valami csoda folytán sikerült bejutnunk a kastélyba. Árnyékként (ez csak egyikünknek volt nehéz feladat) osontunk végig a végtelennek tűnő folyosókon. Ahogy haladtunk Leslie szobája felé, egyre gyakrabban kellett beugranunk egy-egy szobor vagy lovagi páncél mögé, hogy ne vegyenek észre minket. Úgy tűnt, soha nem érünk oda Leslie szobájához.

Végül mégis odaértünk, de újabb akadályba ütköztünk. Az ajtó előtt két hatalmas termetű őr állt.

- Jó kérdés. De ha idáig eljutottunk, nem fordulhatunk vissza! Talán ez az ősi trükk beválik… egy kicsit továbbfejlesztve.

Régi fekete ruhájából elővett egy tőrt, rátűzött egy kis levélkét, és elhajította. A kés beleállt a folyosó másik végén lévő falba.

- Te is hallottad? - kérdezte az egyik őr.

- Nézd! - mutatott a tőrre a másik. - Tehát a kertben - folytatta, miután elolvasta a levelet. - Keressük meg azt a gazembert!

- Hogy aki először megtalálja, menjen a kertbe. Ott várjuk.

- Még jó, hogy nem valami okos őröket fogtunk ki. Ha gondolkoztak volna egy kicsit, rá kellett volna jönniük, hogy a kertből ide nem lehet bedobni semmit.

- Most nincs rá időnk, hogy megkeressük, Jessica!

Elkezdtük keresni a bejáratot. Végigkopogtattuk a fal díszítéseit, de nem találtunk semmit. A faragott vagy aranyból öntött domborművek ugyanolyanok voltak, mint bárhol máshol.

- Lehet, hogy tévedtem - mondtam, és egy kicsit hátrébb léptem a faltól. A falra festett virágok és állatok szinte kinevettek az ügyetlenségemért. Szarvasok, rókák, vaddisznók tucatjai bámultak rám kifejezéstelen szemekkel, és minél tovább néztem őket, annál jobban éreztem, hogy közülük nyitja valamelyik az ajtót. De annyi időnk már nem volt, hogy mindegyiket kipróbáljuk.

- Sir Arthur vámpír, tehát az a járat vezet az ő szobájába, amelyiket a denevér nyitja. Lady Emilia szelíd, mint egy galamb. Alice olyan, mint egy tündér, a tündérek pedig a lepkékre hasonlítanak.

- Leslie-nek nemes a szíve, és megérdemelné a sast. Sir Nicholas viszont mindent magának akar, és meg is szerzi, tehát ő lehet a szarka.

Benyomtam a sast, és egy beomló barlang zajával szétnyílt előttünk a fal. Már éppen be akartunk lépni a hűvös folyosóra, amikor egy hangot hallottunk a hátunk mögül.

- Nagyon okos! Kár, hogy már késő!

Egy pillanat alatt megfordultunk. A hang tulajdonosa egy fekete köpenyes lovag volt. Sir Arthur Bowman. A főúr folytatta:

- Mit gondoltok, az őreim nem fogják jelenteni, hogy kihívtátok őket a kertbe, aztán nem voltatok sehol? Azt hittétek, az én eszemen is olyan könnyen túljárhattok, mint azén a két szerencsétlen mamlaszén?

Gonosz nevetéséből már nem a nemesi büszkeség, hanem egy vámpír vérszomja hallatszott. Lassan a külseje is átalakult. Haja megnőtt egészen a háta közepéig. Egyébként is hegyes szemfoga addig növekedett, míg már kilógott a szájából. A bőre egészen kifehéredett, az arca és a kezei csontossá váltak. Olyan volt, mint egy élő csontváz.

Csak akkor vettem igazán komolyan azt a kis vágást, amit egy falon függő pallos okozott, amikor túl közel akartam elmenni mellette. Nagyon jól tudtam, hogy a vámpírok egyetlen csepp vérért is képesek megtámadni valakit. Ráadásul Sir Arthurt csak egyetlen bájitallal lehet legyőzni, és senki sem tudja, melyik az!

- Hiányzott a lovagod, Jessica? Látni akartad, mielőtt meghal? Mert meg fog halni, ez már biztos! Találkozhatsz majd vele a túlvilágon!

Már feladtam a reményt. Kettőnknek semmi esélyünk nem volt Sir Arthur ellen. Ha csak egy kicsit, csak egy perccel hamarabb megtaláltuk volna a sast! Akkor már bent lennénk Leslie-nél. De az is lehet, hogy Sir Arthur oda is utánunk ment volna. Sőt. Biztos. De legalább Leslie láthatta volna, hogy még mindig ugyanúgy szeretem, mint régen. Erre most itt állok, pár méterre a céltól, és azon gondolkozom, hogyan menekülhetnék meg a világ legsebezhetetlenebb vámpírja elől.

Sir Arthur egyre csak közeledett, és még mindig nem tudtam, mit fogok csinálni, ha elér minket. Mit meg nem adtam volna azért, hogy meg tudjam állítani az időt!

Nem lehetne ezt békésen elintézni? - tudtam, hogy Árnyék csak húzni akarja az időt, hátha közben eszünkbe jut valami.

- De azok voltatok. És ez éppen elég ahhoz, hogy házasodhassatok be egy ilyen ősi családba, mint a miénk. Nem akarok szégyenkezni két ilyen miatt.

- Kérlek, apa, ne bántsd őket… kérlek…

Sir Arthurt már semmi sem állíthatta meg abban, hogy az én véremet igya meg vacsorára. Egy pillanat múlva a vállamon lévő vágásra tapasztotta a száját, és elkezdte szívni a véremet.

Még az ellenségemnek sem kívánnám azt a kínt, ami azzal jár, ha egy vámpír lakomájává válsz. Úgy éreztem, az életet szívja ki belőlem. A véremmel együtt egyre fogyott az erőm is. A szemem előtt elmosódtak a tárgyak és az emberek körvonalai, aztán minden sötétségbe borult. Már csak az iszonyatos fájdalmat éreztem. Aztán elájultam.

A saját szobámban tértem magamhoz. A sötétítőfüggönyök be voltak húzva. Még mindig fájt a fejem, és úgy szédültem, hogy először fel sem tudtam állni. Amikor végre fölfogtam, hol vagyok, és a szédülésem is elmúlt annyira, hogy tudjak járni, kitántorogtam a szobámból. Az első, akivel találkoztam, Árnyék, a szomszédos szoba lakója volt.

- Borzalmasat álmodtam - mondtam. Hirtelen meg sem ismertem a hangomat, sőt szinte megijedtem tőle. Csak az élőhalottaknak van ilyen hangjuk. És a… Nem! Az lehetetlen!

Akkor mostantól vért kell innom, amitől persze undorodtam, de nem mehetek a napra. A kereszt és a szenteltvíz miatt nem mehetek a papok és a templomok közelébe, ráadásul arra is vigyáznom kell, hogy ne szúrják át a szívemet egy karóval. Hát élet ez? Egy vámpír élete rengeteg ilyen szabállyal jár, de én szabad akartam lenni. Már kislány korom óta imádtam a napsütést, erre most ádáz ellenségem lett. Egy pillanatra az is megfordult a fejemben, hogy kimegyek, és véget vetek ennek az egésznek.

Clarát szokásos helyünkön, a kandalló előtt találtam.

- Sajnálom, drágám. Hidd el, egy idő után meg fogod szokni.

Meglepett, hogy ilyen nyugodtan fogadta a hírt. Még én magam is megrettentem, ha arra gondoltam, hogy fogok élni ezután. Más emberek életét keserítem meg azért, hogy az enyém megmaradjon. Életemben először akkor nem tudtam elfogadni magam olyannak, amilyen voltam. De talán Clarának igaza van, és majd megszokom.

- Leslie ismer már annyira, hogy ne higgyen ilyeneket. Csak most már a Hamupipőke történet átment Szépség és a Szörnyetegbe.

- Szörnyeteg vagyok? Ez rendes tőled!

Mire kimondta, kirohantam a társalgóból. Szóval úgy gondolja, hogy én vagyok a szörnyeteg? Szép kis barát, mondhatom! Először meggyanúsít a koronaékszerek elrablásával, aztán szörnyetegnek nevez! Berohantam a szobámba és bezártam az ajtót. A sírást még sokáig nem tudtam abbahagyni. Nem is azért sírtam, amit Adam mondott, hanem mindenért, ami azon a karácsonyon történt velem. Ahogy az egész életem, az az időszak is olyan volt, mint egy álom. Mint egy rémálom.

Már mondtam, hogy iszonyodtam a vérivástól. Ez annyira igaz volt, hogy napokig nem voltam hajlandó „vadászni” menni. Ki sem tettem a lábam a kastélyból. Eleinte nem is volt semmi gond. De az élet kegyetlen. Ahogy az oroszlán soha nem fog békésen legelészni a szavannán, én sem élhettem úgy, mint egy normális ember. Egy nap, amikor éppen vastag felhők takarták el a napot, úgy döntöttem, lovagolok egy kicsit.

Felültem a szürke kanca hátára, és kilovagoltam a kastély melletti erdőbe. Volt ott egy ösvény, ami gyönyörű, öreg fák és egy kedves kis patak mellett haladt el. Kezdtem úgy érezni magam, mint az előtt a borzalmas éjszaka előtt. Hamuval megint úgy együttműködtünk, mintha egybeolvadtunk volna. Egy kis időre elfeledkeztem minden gondomról. Beszívtam a friss erdei levegőt, a virágok illatát és hallgattam a madarak énekét. Megint a régi Jessica Smith voltam.

Aztán, mint a pár nappal előbbi éjszakán, szédülni kezdtem, és minden elmosódott a szemem előtt. Azt még éreztem, ahogy egy tompa puffanással leestem Hamu hátáról, utána valószínűleg elájultam.

Amikor eleredt az eső, a hideg cseppek néhány percre magamhoz térítettek, de végig nagyon kába voltam. Hamu eltűnt, és hirtelen azt sem tudtam, merre kell elindulni hazafelé. Láttam, hogy az ég kezd kitisztulni, aztán megint elvesztettem az eszméletemet. Álmodtam valami zavarosat Bowman-ékről, de azt nem tudnám elmondani, mit. Az egész olyan furcsa volt… Nem emlékszem belőle semmire, csak egy sírkőre L. B. monogrammal.

- Mondtam, hogy csak éhes volt - Árnyék elvette a kezét a számtól. - Túl jószívű ahhoz, hogy vadászni menjen.

- Hamunak köszönd. Ő volt az, aki megmutatta, hol vagy. Én csak idehoztalak és…

- Mert odakint süt a nap. Nagy szerencséd volt, hogy egy fenyő tövébe estél.

- És hogy Hamu olyan okos, hogy egyedül is hazatalált. Azt hiszem, soha nem lesz belőlem igazi vámpír.

A szikla belsejébe hosszú folyosó vezetett. Nem lepett volna meg, ha egy ősi szentélybe jutunk, mert a falakba furcsa jeleket véstek, amiket nem értettem. Ahogy haladtunk befelé, Colara és Árnyék egyre jobban botladoztak, de én még mindig jól láttam. Először nem értettem, miért, aztán rájöttem. A vámpírok éjszakai lények, ezért jól kell látniuk a sötétben.

Clara helyeslően bólintott.

Elindultam. A falakon egyre több volt a véset, és időnként kis, festett képek is előfordultak közöttük. Ezek általában olyan isteneket és szörnyeket ábrázoltak, amiket az emberek már régen elfelejtettek. Én is csak Clara régi könyveiből ismertem őket. Ott volt például Donter, a halottak ura, de nem sokkal később megpillantottam Viraniát, az élet és a természet istennőjét is. Úgy tűnt a képek sorrendjében nincs semmi összefüggés. Még legalább negyed óráig gyalogoltam, mire a folyosó kezdett szélesedni. Hamarosan egy hatalmas terembe értem. Az egyetlen fényforrást a középen álló oltáron lévő gyertyák jelentették. A mennyezetet körben szobrok támasztották alá. Mindegyik valamilyen mondabeli szörnyet ábrázolt. Kentaurok, hatalmas kígyók, griffek és más furcsa lények mellett haladtam el. Valamikor, talán többezer évvel ezelőtt, olyan élethűen faragták ki őket a sziklából, hogy úgy éreztem, mindjárt életre kelnek és megtámadnak. Itt-ott látszott, hogy valamikor be is voltak festve, de a festékből már alig maradt valami. A drágakövek viszont, amikkel a hüllők bőrét, a ruhákat és a fegyvereket díszítették, még mindig régi fényükben ragyogtak. Bármennyire is rossz előérzetem volt a barlanggal kapcsolatban, csodálattal néztem a kőóriásokat és az istenek képeit a falon, amik már nem voltak olyan kicsik, mint a járatban, sőt az életnagyságnál jóval nagyobb méretben ábrázolták a világ urait. Ahogy lassan sétáltam a falak mentén, nem értettem, hogy lehet az, hogy az emberek nem ismerik ezt a szentélyt. Hogyan felejthettek el egy ilyen helyet?

Amikor körbeértem, elindultam, hogy közelebbről is megnézzem az oltárt. A tetejére feliratot véstek valami ősi írással. Az oldalait a nap, a hold és a csillagok domborművei díszítették. A gyertyáknak még csak egy kis része égett el. Vagyis nemrég járt itt valaki. De hová mehetett? A teremben nem volt senki. Csak egyetlen kivezető út volt: a folyosó, ahol én is jöttem, de ott észre kellett volna vennem, ha valaki szemben jön velem.

Vagy van itt egy titkos ajtó. Pedig azokból kezdett elegem lenni azok után, ami a Bowman-kastélyban történt. De nem tudtam legyőzni a kíváncsiságomat, és alaposabban megvizsgáltam a jeleket. Abban biztos voltam, hogy megfejteni nem fogom őket, de talán találok valamit, amit értek. Az egyetlen jel, amiről azt gondoltam, hogy talán értem, a nap leegyszerűsített rajzának tűnt, és az egész feliratban egyetlen egyszer fordult elő. Vajon véletlen vagy szándékosan van így?

Mivel ezen kívül semmi furcsát nem találtam, megpróbáltam be3nyomni, de nem mozdult. Akkor, ha ez a bejárat kulcsa, máshogy működik.

Percekig próbálgattam a különböző lehetőségeket, de nem jártam sikerrel. Éppen mind a négy jelen rajta volt egy-egy ujjam, amikor…

Amikor ezt kimondtam, a szikla eltűnt a lábam alól, zuhantam pár métert, és egy fáklyákkal megvilágított járatban találtam magam.

Soha nem éreztem jól magam a sötét, szűk helyeken, de ha már ott voltam, tudni akartam, mit rejt a szikla.

Így hát elindultam a folyosón. Ez még hosszabb volt, mint a fenti alagút, és csigavonalban haladt a hegy belseje felé. Nem tudom, meddig mentem, de a vége felé már úgy éreztem, nincs is akkora a hegy, mint amekkorának a járat hossza alapján látszik. Néha az is megfordult a fejemben, hogy visszafordulok, de aztán rájöttem, hogy valószínűleg hosszabb utat tettem már meg, mint amennyi még előttem van, és továbbmentem.

A lábam már hevesen tiltakozott a további gyaloglás ellen, mire végigértem a folyosón és beléptem egy kicsi, kör alakú helyiségbe. Középen hatalmas máglya égett, amibe egy férfi különböző füveket szórt. A férfi ősz haja a tűz fényében csillogva omlott földig érő, sötétvörös, arany mintákkal díszített köpenyére. Nehéz volt eldönteni, mi van több az arcán, ránc vagy sebhely, ugyanis mindkettőből bőségesen kijutott neki. Annyira belemerült a különös szertartásba, hogy észre sem vette, hogy beléptem.

Amikor az összes füvet beleszórta a tűzbe, énekelni kezdett valami számomra addig ismeretlen nyelven, és kitárta a karját. A lángok kékké váltak, és egy fura lény lépett ki közülük. A feje egy farkaséhoz hasonlított, a keze helyén saskarmok voltak, a lábait pedig már egy ló patái helyettesítették. Soha nem hallottam még ilyen szörnyről, de nem mertem megkérdezni, mi az.

A férfi még mindig nem foglalkozott velem. Mondott valamit azon a nyelven, amin énekelt. A teremtmény, mintha ott se lennék, kiment a helyiségből.

- Ki vagy te? - kérdezte a férfi örömmel a hangjában. Úgy meglepett, hogy végre érthetően beszél, hogy másodpercekig válaszolni sem tudtam.

- Örülök, hogy végre akad egy újabb hű szolgája a Mesternek.

- Hát nem azért jöttél, hogy Őt szolgáld?

- Nem tudom, kiről beszél.

- Akkor hogy kerültél ide? - a hangja már fenyegetően csengett. - Hogy sikerült bejutnod ide?

Köpenye alól előrántott egy görbe, drágaköves markolatú tőrt, és elindult felém. Olyan volt, mintha kitörölték volna a tudatát, hogy feltétel nélkül engedelmeskedjen a „Mester”-nek. Félelmetes volt az az eszelős fény a szemében, amikor rám támadott.

Az első csapása elől sikeresen megmenekültem, de utána nem volt ilyen szerencsém. Félre akartam ugrani, de megbotlottam a szoknyámban, és elestem. Éles fájdalom hasított a combomba. A férfi azonnal kihúzta belőle a kést, és újra le akart sújtani. Már csak vonszolni tudtam magam, valamilyen csoda folytán mégis elkerültem a következő támadást.

„Szedd össze magad!” - mondogattam magamban. - „nem hagyhatod, hogy ez az őrült megöljön!”

De amikor az őrült már végső csapása emelte a tőrét, A tűzből egy csuklyás alak is kilépett.

- Hagyd most a lányt - mondta. - Ő már magától is meghal. Most gyere velem.

A „Mester” hangja nagyon ismerős volt.

- Igen, Jessica, én vagyok. És mielőtt elmegyek, adnom kell neked valamit. Leslie utolsó kívánsága volt, hogy juttassuk el neked. Ez volt az utolsó dolog, amit mondott.

Elém dobott egy olyan kis bőrkötéses könyvecskét, amilyen az én naplóm is volt. Aztán a szolgájával együtt eltűnt.

Az utolsó kívánsága… az nem lehet, hogy… Nem halhatott meg! Zokogva a falnak dőltem. Itt ülök egy hegy közepén, semmi esélyem, hogy kijussak, ráadásul ő is… Legalább egyikünk sem szenved tovább.

A napló azzal a nappal kezdődött, amikor találkoztunk.

A könnyeimtől alig láttam a betűket, de tovább olvastam. Leslie mindent leírt, ami az óta történt vele. Még a betegsége idején is írt minden nap egy-két mondatot, bár akkor az írása szinte olvashatatlan volt, annyira remegett a keze. Azokban az időkben csak Alice és Lady Emilia tartotta benne a lelket. És végig olyan szomorú volt… Sajnáltam, hogy boldogtalanul kellett meghalnia.

Tudtam, hogy ennek egyedül Sir Arthur az oka, de mégis olyan volt, mintha mindenről én tehetnék. Minden addiginál jobban gyűlöltem Sir Arthurt. Hogy lehet ilyen kegyetlen? A legszörnyűbb módon ölte meg a saját fiát. És mindezt csak azért, hogy ne kerüljek be a családjába!

Csak ültem, és bámultam a tűzbe. Mivel érdemeltem ki ezt a sorsot? Miért kell úgy meghalnom, hogy az ismerőseim nagy része utálattal emlékezik rám? Miért nem változtam meg és maradtam a faluban? Most nem lennék itt!

Léptek zajára ébredtem. A tűz már kialudt, csak egy kis parázs maradt belőle. Valaki közeledett a folyosón, és nem sok remény volt rá, hogy nem megint a „Mester” egyik szolgája jön. Ennek ellenére elég lassan lépkedett, mintha tartana valamitől. Egy-két perc múlva egy előkelő fiatal férfi lépett be. Úgy tűnt, nem egészen érti, hogy került ide. A leírására nem vesztegetek sok időt, csak annyit mondok: képzeljétek el a szőke herceget, és már tudjátok is, milyen volt. Még a ruhája is legalább hercegi származásról tanúskodott.

- Az unokaöccse vagyok. Látom, hogy segítségre van szüksége, de attól tartok, egyelőre nem tehtek semmit.

- Én nem a sebekről beszélek.

Úgy tűnt, a herceg nem érti, miért mondom ezt, mert elengedte a füle mellett.

- Megjelent Sir Arthur, és mindketten eltűntek.

- Nem csak törvénytisztelő emberek élnek a világon!

- Mert nagyon jól tudja, hogy kinek mondhatja el és kinek nem. Senki nem árulja el, mert félnek tőle.

Már akkor éreztem, hogy valami nincs rendben a herceggel. Az is lehet, hogy Sir Arthur őt is a kezében tartja, mint annyi más embert. De miért hívta ide? Hozzá akarja adni Alice-t? Szegény lány… Az első jó benyomásom már régen eltűnt, és tisztán láttam, milyen férj lenne Gareth hercegből. Csak ülne egy kényelmes karosszékben, és számolgatná a jobbágyait meg az adót, amit beszedett. Alice úgy öregedne meg mellette, hogy egy egészen kicsi boldogság sem jutna neki. Lady Emilia is rosszul érezné magát, amiért a gyermekei boldogtalanok. Miért jó ez Sir Arthurnak? A nagyobb birtok érdekében semmibe veszi a rokonai érzelmeit! Már Leslie betegsége idején rá kellett volna jönnie, hogy az érzésekkel nem szabad játszani. Biztosan rá is jött, de nem foglalkozott vele. Csak az érdekelte, mi jó neki.

Még órákig ültem sötét gondolataim és a sértődötten hallgató herceg társaságában. Ha jól működött az időérzékem, éppen akkor ment le a nap. Legszívesebben elindultam volna visszafelé, hogy kiérjek, mire besötétedik. De még mindig nem tudtam felállni.

Alice értetlen arcot vágva mellém ült. Tudomást sem vett a hercegről, amivel láthatóan még jobban megsértette.

- Egyre rosszabbul. Nagyon hiányzol neki. A halálhíred óta olyan, mint egy élőhalott.

- Ha elég gyorsan és csendben ki tudod nyitni a titkos ajtót, sikerülhet. - Alice nagyot sóhajtott. - Az apám szörnyű gonosz ember. És főleg önző.

Alice, talán hosszú idő óta először, nevetett.

- Tudom, hogy miattam jött ide - mondta neki Alice - de nem érek rá. - a ruhája ujjából előhúzott egy egyszerű fa pálcát. - Feloco!

- A pálcából kékes fény tört elő, és a vállamon begyógyult a seb. Ugyanezt megismételte a többi sérülésemmel is.

- Erről ne beszélj otthon - mondta mosolyogva. - Nekem nem szabadna varázsolnom. - Megint sóhajtott. - Kár, hogy Leslie-t még nem tudom meggyógyítani. Gyere, menjünk innen!

- Majd elintézem valahogy. Mist nincs időnk ilyenekkel foglalkozni! Adam és a nagyanyja már nagyon aggódnak miattad.

- A helyükben én sem lennék nyugodt. Kitől tanultál varázsolni?

- Magától Aerdine-től. Azt mondta, kár lenne veszni hagyni egy ilyen tehetséget. De még rengeteg tanulnivalóm van.

- Csakhogy itt vagy! - kiáltott fel Árnyék, amikor hosszú idő után megint felbukkantunk a barlang bejáratánál.

A barlang előtt négy ló volt kikötve: Hamu, Amazon, egy fehér és egy fekete. Alice felült a feketére.

- Az a ló a hercegé. Nem fog örülni, hogy elvisszük, de van még neki elég. Szállj fel. - Aztán halkabban hozzátette: - Iszonyú elcsépelt. Szőke herceg fehér lovon.

Végtelennek éreztem azt az időt, amíg lovagoltunk. Minden percben attól féltem, hogy holtan találjuk Leslie-t. Alig tudtam az útra figyelni, és nemegyszer előfordult, hogy kis híján leestem a lóról. Csak érjünk már oda!

Leslie már akkor is szörnyen erőtlen volt, amikor legutóbb láttam. Arra gondolni sem mertem, milyen állapotban lehet.

Ezek mellett az érzések mellett nagyon hálás voltam Alice-nek. Tudtam, nem kis lelkierő kellett ahhoz, hogy otthagyja Árnyékot.

Csak néhány óra telt el, amíg elértük a Bowman-kastélyt, de nekem napoknak tűnt. A lovakat nem vittük hátra az istállóba, csak kikötöttük egy fához. Belopóztunk a kastélyba, és végigosontunk a folyosókon, egészen Leslie szobájáig. Az ajtó megint zárva volt, de már tudtam, hogy a sas nyitja a bejáratot, és őrök sem voltak sehol. Sir Arthur biztos azt, hitte, feladom.

Az alvó kastély csendjében minden százszor olyan hangosnak tűnt, mint máskor. Félrehajtottam a járat másik végét lezáró festményt, és beléptem a szobába.

Leslie holtsápadtan, beesett arccal feküdt az ágyában. Álmában folyton motyogott valamit, amiből csak egy szót értettem: Jessica. Közben egy könnycsepp gördült le az arcán egészen a párnájáig. Letérdeltem mellé, megsimogattam az arcát, és a fülébe súgtam:

Engem keresett. Érezte a jelenlétemet. Előbb-utóbb meg fog találni. És megint bajt hozok Leslie-re. Ha felfedem magam, annak biztos rossz vége lesz. Ha viszont nyugton maradok, van rá esély, ha nem is sok, hogy nem talál meg.

Megpróbáltam minél csendesebben úgy rendezni a ruhákat, hogy eltakarjanak. Nem volt könnyű dolgom, mert a szekrényben eleve nem volt sok hely, de sikerült egészen tűrhetően berendezkednem.

Lépteket hallottam, aztán egy női hangot.

- Ugyan, hiszen te is látod, hogy nincs itt. Talán csak álom volt. Az álmok gyakran nagyon é-lethűek. Gyere. Hadd aludjon.

Az ajtó ismét becsukódott. Megkönnyebbülten felsóhajtottam, és kimásztam a szekrényből.

- Jessicának és Leslie-nek - olvastam fel az apró betűs feliratot.

Leszedtem az egyszerű papírt. Egy kis dobozka került elő belőle. Kinyitottam. Másodpercekig meg sem tudtunk szólalni a meglepetéstől. Két apró drágakövekkel díszített arany gyűrű volt benne. Középen vörös kövekből egy nagy és egy kisebb rózsát, mellettük zöldekből a leveleket rakták ki. A papíron, amibe a dobozt csomagolták, egy üzenet is volt, de azt először nem láthattuk, mert Lady Emilia belülre írta.

- Csak ha apám még előttünk meghal. Közöttünk fog állni, amíg csak él.

- Mennem kell - mondtam. A templom toronyórája elütötte a hármat. Még napkelte előtt haza kell érnem.

- Előbb vedd fel ezt - az ujjamra húzta a gyűrűt. Szomorkásan mosolygott. - És higgy benne, hogy sikerülhet.

Nehéz volt újra elválni Leslie-től. Minden találkozásunk után egyre nehezebb. Már félrehajtottam a festményt, amikor utánam szólt.

- Ígérd meg, hogy máskor is eljössz - mondta könyörgő tekintettel.

Másnap reggel rosszkedvűen ébredtem. Szívesen aludtam volna még egy kicsit, de nem tudtam. Majd megszokom, hogy éjjeli lény vagyok. Csak kell egy kis idő.

Felöltöztem, és lementem a földszintre vezető lépcsőn.

- Jó reggelt, drágám - köszöntött Clara. Velem ellentétben teljesen kipihentnek tűnt. - Kialudtad magad?

Bólintottam. Nagyanyám arcáról eltűnt a kedves mosoly.

Aztán megint a régi, vidám öreg hölgy lett, és a kezembe adta a csészét. Valami sűrű, meleg ital volt benne. Belekortyoltam.

Nem lepett meg, hogy Clara szakácsnője egy boszorkány. Inkább akkor lepődtem volna meg, ha egy sincs a szolgái között.

- Nehéz lesz kiszedni belőle. Soha nem panaszkodik.

- Jó reggelt! - próbált jókedvűnek látszani, de nem igazán sikerült neki. Amikor megláttam a kötést a kezén, belém hasított a felismerés: ez az én hibám!

Kiittam a maradék italt, és elrohantam a könyvtárszobába. Legalább negyed óráig keresgéltem, mire találtam egy könyvet a vámpírokról. „Mik a vámpírok?”, „Hogyan lesz valakiből vámpír?”, „A vérszívás hatásai az egyszerű halandókra”… Ebben kell, hogy legyen!

„A halandóknak általában nem árt a vérszívás, ha a vámpír csak annyit iszik, amennyi az életbemaradásához szükséges. De akadnak olyan emberek is, akik betegek lesznek, ha isznak a vérükből. Elsápadnak, fáj a fejük, nem tudnak enni, és általában éhen halnak. A vámpírbetegség csak egy módon gyógyítható: ha a beteg iszik a vámpír véréből.”

- Vannak emberek, akik nem bírják, ha egy vámpír belőlük vacsorázik.

- Igen. Ha hajlandó lesz ő is inni az én véremből.

Árnyékot az udvaron találtam. Kiment levegőzni egy kicsit, hogy elmúljon a fejfájása.

- Te nagyon is jól tudod, miről beszélek - mondtam az arckifejezése láttán.

Mielőtt bármit tehetett volna ellene, elvettem tőle a tőrt, amit megszokásból még mindig az övén hordott.

- Tudod, hogy először én is ezt mondtam. Legalább Alice miatt tedd meg! Kérlek, Adam!

Mire kimondtam, már el is vágtam a kezem, és a szájához nyomtam, mielőtt ellenkezhetett volna. Végre az ösztönei felülkerekedtek az undorán, és hajlandó volt inni a véremből. Néhány korty után visszatért az arca egészséges színe.

- Mindjárt éhen halok - szólalt meg Adam egy kis idő múlva.

A konyhába az étkezőn keresztül lehetett eljutni. De nem kellett a konyháig elmennünk. Az étkezőben terített asztal várt minket. És Clara.

Leültünk. Én nem igazán voltam éhes, de azért ettem egy kicsit. Közben elmeséltem Árnyéknak, mi történt előző éjszaka a Bowman-kastélyban.

Pár nap múlva már egyáltalán nem kívántam a rendes ételeket. De mivel az alatt az idő alatt elolvastam a könyvet a vámpírokról, nem ijedtem meg. Ez így van rendjén. Egy idő után a vámpírok éhségét csak a vér csillapíthatja. Bármilyen szörnyen hangzik is ez.

Ezért attól fogva minden éjjel el kellett mennem vadászni. Hamarosan már nem iszonyodtam annyira a vámpírélettől, mint eleinte. Általában magányos utazókat támadtam meg, mert nem akartam, hogy engem is megtámadjanak. Belátom, alattomos dolog rávetni magad egy gyanútlan idegenre, de ha életben akartam maradni, nem tehettem mást. Az életösztön pedig a sors után a legerősebb dolog, ami irányít egy élőlényt. A saját kutyád is elfut vagy védekezik, ha támadsz.

Ahogy Clara előre megmondta, megszoktam. Mire az első virágok elődugták a fejüket, emberi múltam távoli emlékké vált.

Időnként Leslie-t is meglátogattam, igaz, az egyre rövidebb éjjelek és Sir Arthur miatt soha nem maradhattam sokáig. Ilyenkor Adam is velem jött, hogy láthassa Alice-t. Hazafelé általában nem együtt mentünk, mert nekem sokkal hamarabb el kellett indulnom.