az éjszaka, a csillagokkal teleszórt tér, az alvó város a lábai előtt hevertek, szeretett így itt állni, a korlátra könyökölve, éjjel mindig felébredt, lábujjhegyen kiosont az erkélyre s csak álmodott, még gyermek volt amikor először a csillagokat kezdte nézni, csodálata tárgyává váltak a ég fekete drapériái, a távoli végtelen tér, a korlátlan szabadság érzete, akkor még azt hitte felfedező lesz, aki távoli tájakon ér majd új partokat, hajóskapitány lesz a hánykódó nyílt tengeren, talán űrhajós aki maradéktalanul teljesíti nemes feladatát, most ahogy itt nézte a hunyorgó távoli csillagokat újra felidéződött gyermekkora, itt és most az erkélyre rakott hintaszékben minden, de minden oly közelinek s egyben oly távolinak, légüresnek tűnt, csend volt, az a fajta csend amely a belső békét adja, az, az álmodó, szellemet szabaddá tevő csend, ezt szokta érezni akkor is amikor meditálni szokott, szinte érezte a szantál füstölői illatát, látta az égő gyertya lángjának minden rezdülés, s ahogy egyre beljebb halad tudta, itt, most mélyen visszatalált önmagához, visszatalált talán egy elveszett világ gyermekeihez, mindig is hitte, hogy ő máshonnan jött, nem erre a földre született, talán a sibbe nép késői sarjainak egyike, akik magasak voltak, fehérbörüek, vörösek s egyszer úgy hirtelen eltűntek, elenyésztek a folyók, tavak és mocsarak vizében, most szája kiszáradt, érezte ahogy ereiben lüktetni kezd a vér, fülében dobolni kezd az izgalom, már a gondolatoktól is...
 
szerette ezeket a perceket, ahogy szerette feleségét, kislányát álmukban elnézni, ahogy csecsemőpózban alszanak, miközben ő a konyha felé botorkál, hogy igyon, hogy rágyújtson, szerette az éjszakai szobát ahol kitágult érzékekkel szlalomozott át a fotel, az ágy, a telefon között nesztelen, nehogy felébredjenek, hisz messze járnak, álmaik hömpölygő mezőin, ahol a fehér kavicsos utat, zöld mezők s piros pipacsok sorfala őrzi, a sárguló búzamezőkön, a tocsogó zsombékok szélén gólyák vigyázzák a nyarat, szerette a nyarakat, a szabadság mámorát, az együtt töltött feledhetetlen órákat, ahogy járták a Meteorák ösvényeit, Erdély, a Hargita fenyveseit, a napfelkeltéket, ahogyan a tengerben állva várták, hogy a nap felbukkanjon az Athos hegyei mögött, mintha benne élne minden, minden mozdulat és lüktetés, energia és a kozmosz végtelenje...
 
a halk nyári zápor szinte hangtalanul kezdődött, érezte ahogy a vízcseppek megsimogatják, arcán, karján lassú mozdulattal gurulnak, majd aláhullanak, a tenger jutott eszébe, a tenger szeles vize, a vihar előtti nyomott meleg, ahogy kézen fogva sétáltak, meg, megállnak csókolózni, talpukat átöleli a dagály, ez a meleg mindent befogadó kékség, 'te csak egy csepp vagy, s vissza vágysz az óceánba' csengett fülébe egyik mestere tanítása, s ő most csak így maradt, a csend szinte áthatolhatatlan, ahogy az emlékek, álmok köre is időtlen...
 
most a nyílt tenger felé evez, hívja a kozmosz, az a fekete mindent magába ölelő tér, mint felesége öle minden átvirrasztott szerelmi éjszakán, az örök vándort, az örök úton lévőt, később majd verseket ír, novellát farag, mert benne minden gondolat ezerszer hangosabb, fülében a kagylók énekével...