Párbeszéd

Teliholdas éjszakán, csak én s a Magány
Egyedül sétálunk egy kopár hófedte parkon át,
S a csendes éjben halk hangokat sodor a szél
S látom, amint egy férfi az árnyakkal beszél…

- Óh Árny… mi tegyek? Szívem vérzik
s Hárpiák lakmároznak belőle.
 Nem engednek utamra, fogva tartanak.
Önző s gonosz a Világ, nem találom helyem
Gondolatban élet és halál között lebegek.

S szólt az Árny: a döntés a Te kezedben van.
Zárd le múltad, s nyiss, egy szebb s fényesebb jövő felé
S meglásd ott már várnak rád.

- Óh Árny – s hogy éljek nélküle?
Hiányzik bőre illata… érintése… kedves mosolya…
Minden porcikám érte kiált:
Hol vagy Hold lánya!!!

S szólt az Árny: Óh… ma éjjel mily tiszta az ég
Meríts erőt a holdból…
Meríts erőt a szerelemből…
S ne hagyd, hogy lelkedet megmérgezze
E démonokkal s lidércekkel teli világ.

… majd elcsendesedett minden
S láttam, amint a férfi a Holdra emeli tekintetét
S ekkor egy nagy fekete holló szállt felé…
Majd ismét hangokat hozott a szél…

- Óh Árny… most már értem…
Tudom mi az élet s mi az, ami éltet.
Küzdenem kell érte, s míg a fekete holló vigyáz ránk
Addig életünk nem pusztán álomvilág…

S szólt az Árny: Most, hogy már érted, mi az élet
Menj utadra, kérlek… lejárt az időm… Mennem kell…
Lassan jön, a hajnal s átengedem
A világot a Fénynek…
Menj Isten hírével…

… a férfi elköszönt s csendben tovább állt… 
Vállán ült a holló, mint jó útitárs
S tudta vár rá egy jobb és nemesebb világ.