Üvölt a lélek, magányos a szív,
A végtelen kínok napja magához hív,
Megfizettem árát a szabadságnak,
Eljött a végóra, megbukás az ára.

Az eszelős kín tépi szét a lelkem,
Mindenki elfordult tőlem, már a szemük se rebben,
Valami megvátozott, mert kín tépi a lelkem,
Szabadulni akarok, de nem lészen még végem.

Kínok gyötrik elmém, mely szabadulni kíván,
De nincs megváltás, belehalok símán,
A hazugság tengere körülfolyja testem,
Muszály hazudnom, még a szemem se rebben.

Fájdalom az ára minden hazug szónak,
Lelkem sajog nagyon, s nem örül a jónak,
Iszonyatos kínok szaggatják a szívem,
S cafatokra tépett, hazug, álnok lelkem.

Félek a végórától, mely közel jár már nagyon,
Damoklész kardjaként lebeg, s lecsap, hogyha hagyom.
Tudom, rajtam múlik, mit teszek és vétek,
De a bukás réme üldöz, s nem hagy békét nékem.

Iszonyatos kínok temetnek el engem,
Ha megbukom, barátnőim vesztem.
Ez a legfőbb forrás, melyből a vérző kín fakad,
Így valami kell, mi megváltoztat, s végig velem marad.