[ Kezdőlap ][ Házirend ][ Blog ][ Irodalom Klub ][ Minden Ami Irodalom ][ Olvasóterem ][ Képtár ][ Műterem ][ Fórum ]
Hoppá !!!

Kedvenc versek
a You Tube-on
Tedd fel a kedvenceidet.




Ellenőrizd a helyesírást,
ha nem vagy biztos benne!




Tagjaink könyveit itt rendelheted meg



Fullextra Arcképtár


Küzdőtér

Szia, Anonymous
Felhasználónév
Jelszó


Regisztráció
Legújabb:
: MLilith
Új ma: 0
Új tegnap: 0
Összes tag: 9161

Most jelen:
Látogató: 327
Tag: 0
Rejtve: 0
Összesen: 327


Üzenőfal
Arhívum   

Csak regisztrált felhasználók üzenhetnek. Lépj be vagy regisztrálj.

Szolgáltatások
· Home
· Arhívum
· Bloglista
· Fórumok
· Help
· Hír, cikk beküldő
· Irodalom
· Irodalom Klub friss
· Journal
· Keresés
· KIRAKAT
· Kirakat Archivum
· Magazin
· Mazsolázó
· Mazsolázó Archivum
· Mazsolázó beküldő
· Minden Ami Irodalom
· Mindenkinek van saját hangja
· Műterem
· Nyomtatási nézet
· Olvasóterem
· Partneroldalak
· Privát üzenetek
· Személyes terület
· Témák, rovatok
· Üzenőfal
· Összesítő

cheap cigarettes sorry.
Fullextra.hu: Amatőr Irodalmárok Klubja!


Amatőr Irodalmárok Klubja!
[ Amatőr Irodalmárok főoldala. | Regisztrálj! ]

Csatlakozz te is közénk! A tagjainknak lehetősége van saját írásaikat publikálni, és a többiekéhez hozzászólni.

Utolsó csók
-: Soge
Ideje:: 01-30-2005 @ 09:04 am

Utolsó csók

El akarom olvasni az újságot, csak még egyszer utoljára, hogy megbizonyosodjak arról, nem tévedek. Kezeim félelemtől remegnek, a szemem könnyekkel telik meg. Nem történhetett meg. Még nem. Lehunyom a szemem, és emlékképek ezreit látom magam előtt bonyolult kuszasságban, melyek reménnyel töltenek fel. Ismét az újságra pillantok, és elolvasom a gyászjelentések rovat legutolsó bekezdését. Igen, ez ő...

Felállok az asztal mellől és körülnézek. Nem nagy lakásban élek, mégis sikerült ízlésesen berendeznem, a narancs-vörös falak és az egyszerű bútorzat barátságossá tette a harmadik emeleti kis albérletet. Ezek a falak egykor boldog pillanatoknak lehettek tanúi, az elmúlt időszakban azonban csak azt a mérhetetlen keserűséget szívhatták magukba, amit Ivett távozása óta éreztem.

Különös kapcsolat volt a miénk, amilyen váratlanul indult olyan hirtelen szakadt meg, s amilyen édes volt a kezdet, annyira fájt az elválás, és sokkal jobban kínoz a tudat most, hogy már nincs közöttünk...

Csaknem egy év telt el azóta, hogy először megláttam őt. Első szemeszteremet töltöttem az egyetemen, és szokás szerint egy kis kávézóban kezdtem a napom. Szerettem ezt a helyet, az elmúlt évek során szinte barátokká váltunk a tulajdonossal, aki minden reggel ott sürgött-forgott a pult mögött. Amikor a szokásos időpontban megérkeztem, már ott várt a kedvenc asztalomon az aznapi újság, s ahogy leültem megkaptam a forró kapucsínót, ahogy én szeretem. Miután nyugodtan végigolvastam a lapot és elfogyasztottam az italomat, megígértem az akkor éppen más vendégekkel foglalkozó tulajnak, hogy még aznap délután benézek hozzá. Kiléptem a késő őszi napfénybe, mely az évszak ellenére kellemes hőmérsékletet biztosított. Éreztem az arcomon azt a kellemes melegséget, ami így november közepén igen ritka jelenség. Lassan haladtam a veszprémi belvárosban, az előadás csak másfél órával később kezdődött, tehát nem volt okom sietni. Nyugodtan sétáltam végig az elmúlt hónapokban megszokott útvonalon, a kávézótól az Iskola utcán át - hogy egy pillantást vethessek arra az épületre, melyben négy éven át művelődtem - az egyetemig.

Ahogy végighaladtam a forgalmas út mellett, a tekintetem megakadt egy lányon. Kötöt pulóvert viselt és helyenként fehérre koptatott farmernadrágot, hosszú barna haja a háta közepéig ért. Kezében négy-öt vaskos könyvet, valamilyen kéziszótárakat tartott. Néhány percig mögötte haladtam, váratlanul azonban megállt, és elejtette a könyveit. Ekkor láttam csak meg az arcát. Feltűnően sápadt volt, sejtettem hogy rosszul érzi magát. Közelebb léptem hozzá és felvettem a járdára zuhant könyveket.
- Jól vagy? - kérdeztem. Most, hogy közelebbről szemügyre vehettem a lány arcát, két dolgot állapítottam meg: azt hogy gyönyörű barna szeme van és hogy arca még sápadtabb, mint távolról láttam.
- Igen, persze - felelte a lány, bár nem volt túl meggyőző - Csak egy kicsit elszédültem, de már jól vagyok. Valóban, arca visszanyerte eredeti színét, szeme vidáman csillogott az őszi napfényben. Gyöngyörű volt, azt hiszem akkor, ott belészerettem. Bár látszólag tényleg jól érezte magát úgy döntöttem, elkísérem az egyetemig, és viszem helyette a vastag könyveket. Az út során sokat beszélgettünk egymással, rendkívül kedves, barátságos embert ismerhettem meg benne. Ekkor azonban még nem is gondolkoztam azon, hogy mennyire felkavart ez a társalgás. Csak miután elváltunk egymástól a bejáratnál, és megígértük egymásnak, hogy később még találkozunk, vettem észre, hogy mennyire felemelő volt Ivettel beszélgetni.

Ahogy reggel megállapodtunk, aznap délután ismét találkoztunk, és beültünk abba a bizonyos kis kávéházba beszélgetni. Lenyűgöző stílusa volt, magával ragadó és olyan lelkesen mesélt a terveiről, vágyairól, nem is gondoltam arra, hogy lehet valami ami megállítja. Vidám volt, kedvesen beszélt az életéről, bennem pedig egyre inkább erősödött az az érzés, amit reggel még nem akartam elfogadni. Mondhatjuk, hogy szerelem volt ez első látásra, bár én nem hiszek ebben.

Minél jobban megismertem Ivettet, annál jobban belészerettem, és lassan ez az érzés viszonzásra talált. A következő hónapokban egyre több időt töltöttünk együtt, mind az egyetemen mind szabadidőnkben, az a kis kávézó, ahol minden reggel kezdtem a napom a kedvenc helyünkké vált, aminek valószínűleg a tulajdonos barátom is nagyon örült. "Szerencsés fickó vagy, hogy ilyen lányt találtál" - mondogatta, s valóban szerencsésnek éreztem magam. Igazán boldog voltam, pontosabban boldogok voltunk. Együtt. Nem is sejtettem, hogy eltitkol előlem valamit, amit meg kellett volna osztania velem.

Esős tavaszi nap volt. Egy buszmegállóba menekültem a zápor elől, és ott vártam Ivettre. A hatos helyijárat a szokásos időben meg is érkezett, és Ivett vidáman szállt le a járműről.
- Hiányoztam? - kérdezte mosolyogva.
- Jobban, mint gondolod - feleltem, és szavaimat egy csókkal bizonyítottam. Elindultunk a kávézó felé, ám aznap nem értünk oda. Két-három percnyi járás után Ivett fájdalmasan felszisszent és a földre roskadt.
- Hívjanak mentőt! - kiáltottam, és letérdeltem Ivett mellé. A szemébe nézve szinte én is éreztem azt a fájdalmat amit ő átél. Könnycsepp gördült végig az arcán, ami az esővel vegyülve folyt a járdára. Aggódva figyeltem a vízben fekvő kedvesemet, némán térdeltem mellette, és fogtam a kezét, hogy érezze: mellette vagyok.

- Doktor úr, mi történt? - kérdeztem az orvost, mikor kilépett Ivett kórterméből.
- Azt hiszem jobb, ha nem tőlem tudja meg - felelte az orvos halkan, majd folytatta útját a következő kórterem felé. Beléptem a szobába, és Ivett ágya mellé siettem. Leültem mellé, és némán a szemébe néztem. Ismét jól volt, nyomát sem láttam annak, hogy alig fél órája még a járdán feküdt a zuhogó esőben. A szemében azonban különös szomorúságot véltem felfedezni, ami megijesztett. Ivett mindig vidám lány volt, soha nem láttam még ennyire rosszkedvűnek.
- Azt hiszem ideje megtudnod valamit - nézett rám, majd komolyan folytatta - Beteg vagyok. Egy nagyon ritka betegségben szenvedek, és nem tudom pontosan, mennyi időm van hátra. Talán hónapok, évek, de lehet hogy csak néhány hét. Hosszú ideig küzdöttem, de el kellett fogadnom, hogy nincs gyógymód.
- Miért nem mondtad ezt el nekem? - kérdeztem ügyelve arra, hogy a hangomból ne érződjön számonkérés.
- Normális életet akarok, ki akarom használni azt a kevés időt, ami még hátra van. Boldog akarok lenni, nem akarok úgy élni hogy minden nap a halálra gondolok. Nem akarom, hogy bármi megváltozzon.
- Semmi sem fog megváltozni - ígértem, bár sejtettem hogy ezt nem tudom betartani. Minden meg fog változni. Titokban rettegni fogok, hogy hamarosan eljön a pillanat amikor örökre el kell válnunk, ugyanakkor szerettem volna, ha Ivett hátralévő napjait boldogan tölthetné.

Végül is nem változott semmi. Másnap úgy folytattunk mindent, mintha nem derült volna fény Ivett szörnyű titkára. Május volt már, mikor felvetettem az ötletet, hogy költözzön hozzám. Annak idején, amikor sikeresen leérettségiztem, és felvettek a veszprémi egyetemre, kerestem magamnak egy albérletet, hogy ne kelljen minden nap 50 kilométert utaznom hazáig. Tíz hónapja költöztem be, s azóta sikerült barátságos otthont varázsolnom a lakásból. Ivett kollégiumban lakott, sejtettem hogy neki is sokkal kényelmesebb megoldás lenne egy albérlet. Hosszú ideig gondolkozott, de végül igent mondott.

Négy varázslatos hónapig boldogan éltünk együtt. Reggelente Ivett mellett ébredtem, s mire ő is felkelt, már megterített asztal várta. Azelőtt tíz hónapig egyedül éltem, meg kellett tanulnom főzni, s bár nem voltam egy mesterszakács egész jól alkalmaztam a tudásomat a gyakorlatban. A betegség jelei ugyan egyre gyakrabban mutatkoztak Ivettnél, de az ő kérésére nem törődtem ezzel. Nem akarta, hogy az aggódásommal folyton emlékeztessem a halál közelségére, és én ezt megértettem és tiszteletben tartottam.

A boldogságunknak azonban egy napon vége szakadt. Akkor Ivette kelt fel korábban, összecsomagolta minden ruháját, egy búcsúlevelet helyezett el a konyhaasztalon, egy utolsó csókot nyomott az arcomra, és végleg kisétált a lakásomból és az életemből. Amikor felébredtem, meglepetten vettem észre, hogy nincs mellettem. Gyanakodva körbejártam a lakást, s felfedeztem az üzenetét a konyhaasztalon.

"Úgy érzem, hogy a betegség legyőzött, és már nincs sok időm hátra. A betegség utolsó szakasza rendkívül fájdalmas, és nem akarom, hogy ilyen állapotban láss. Azt szeretném, hogy az emlékeidben egy vidám lányt tarts meg, aki szerette az életet és szeretett téged. Ne keress többé, ne tedd még fájdalmasabbá az elválást!
Mindhalálig szeretni foglak!
Ivett"

Teljesen kiborultam. Hogy gondolhatta, hogy így jobb lesz? Persze megértem, meg akart óvni a fájdalomtól, nem akarta, hogy végignézzem a haláltusáját, de meg kellett volna értenie, hogy szeretem őt, és nemcsak jóban, de rosszban is mellette akarok lenni. Hiába hívtam őt, nem vette fel a telefont, hiába kerestem, nem nyitott ajtót. Azután már soha nem láttam őt.

Egy hónap telt el azóta, ismét beköszöntött az ősz. Még egyszer rápillantok az újságra, reménykedem hogy talán tévedtem, de sajnos nem. Bekövetkezett, amitől azóta az esős márciusi nap óta féltem. Leülök a kanapéra, és emlékezem. Felelevenítem a kapcsolatunk minden másodpercét, és rájövök, hogy talán jól döntött, amikor itthagyott. Most csak a szépre, a jóra emlékszem, és egy vidám, élni akaró lányként őrzöm meg őt az emlékezetemben.



Utoljára változtatva 01-30-2005 @ 09:04 am


Hozzászólás írása
Hozzászólás írása
További
További
Irodalmár profil
Irodalmár profil
Üzenet küldés
Üzenet küldés

Posted Comments

Hozzászóló: Soge
(Ideje: 01-30-2005 @ 09:06 am)

Comment: Ha elolvastad a novellát, kérlek írd le a véleményed! A legapróbb észrevétel is érdekel.


Hozzászóló: Myra
(Ideje: 01-30-2005 @ 10:28 am)

Comment: Oh, Soge, könnyeket csaltál a szemembe. Megható, nagyon szép, csodálatos minden szava(d). Nem tudom, hogy való életedből vetted-e ezt a merengő, szerelmes és szívszorító történetet ( ha igen, akkor csak erőt kívánok a továbbiakhoz! ), de akárhogy is van: engem elvarázsoltál. Köszönöm hogy olvashattam! Szeretettel: Myra


Hozzászóló: Selene
(Ideje: 01-30-2005 @ 10:38 am)

Comment: Rengeteg mindent tudnék mondani, és mégsem találom egyik szót sem megfelőnek. Magáőval ragadó történet...Gratulálok hozzá. Ha van kedved valakivel részletesebben átbeszélni jelentkezem. szivesen foglalkoznék még ezzel az írással.(Írj)


Hozzászóló: ukume
(Ideje: 01-30-2005 @ 11:55 am)

Comment: Hát az a helyzet, hogy én láttam az Édes Novembert.. Persze ez attól még lehet egy másik történet, és egészen jól meg van írva.


Hozzászóló: Soge
(Ideje: 01-30-2005 @ 03:04 pm)

Comment: Köszönöm hogy írtatok! Myra: Szerencsére velem nem esett meg hasonló dolog, bár amikor a történetet írtam hasonló lelki állapotban voltam, mint a főhős. Ukume: Én sajnos nem láttam az Édes Novembert.


Hozzászóló: csingi
(Ideje: 01-30-2005 @ 07:06 pm)

Comment: Szia. Szerintem jó stílusban írsz. Nincsenek sallangok, nincs felesleg. Az egyetlen, ami kicsit kiejtett a ritmusból a végétől negyedik szakasz (azt hiszem). További jó írást.


Irodalom ©

PHP-Nuke Copyright © 2005 by Francisco Burzi. This is free software, and you may redistribute it under the GPL. PHP-Nuke comes with absolutely no warranty, for details, see the license.
Page Generation: 0.35 Seconds