A könyvtár régi épülete a belvárosban állt. Ahányszor csak itt jártam, mindig otthon éreztem maga. Megnyugtató volt a termekre telepedő dermedt csend, a szellemként könyvek fölött ácsingózó emberek. Lépteim zajának nagy részét vastag vörös szőnyeg nyelte el. Nem volt más zörej, mint ropogás. Töretlen papírlapok ropogása. És puffanás, vaskos kötetek landolása a fa asztalokon.
A polcokon színes könyvek sorakoztak, türelmesen várva arra, hogy valaki leemelje őket a polcról, és magáévá tegye a bennük lakozó tudást. Hiába a négy fel közé léptem, örökösen az olyan érzésem volt, mintha a végtelen világ nyílna meg előttem. Egyszerű vagy cifra borítóba kötött titkok, lapokon őrzött kalandos, olykor megható történetek. Betűkben rejlő megbúvó szenvedélyek. Felfedezések, eredmények, vívmányok. Minden, amit az ember magáénak mondhat. Többek keresik a lehetőséget korlátjaink átlépésére, holott a tér és az idő kulcsa már rég adott a könyvek nyomtatásával.
Gyakran jártam ide, hogy megszabaduljak, hogy megszabaduljak a nyüzsgéstől, és nyugalmat találjak egy-egy megsárgult lapon. Nem vett sok időt igénybe a keresés, hamar megtaláltam, amire szükségem volt. Végül egy kisebb könyvkupaccal a kezemben leültem az ablak melletti asztalhoz.
****
Megtorpantam. Ő is megállt.
- Meghalt- suttogta.
- Tudom- feleltem csöndesen, inkább csak magamnak. Olyan mélyen, fájón, szívszaggatóan éreztem kijelentésem biztosságát, hogy rövid fohászt mondtam boldog tudatlanságért. De az áhított feloldozás nem érkezett meg.Tudtam, és átkoztam magam azért, amiért tudok.
Még csak negyed óra telt el –nem több- hogy nagybátyám látta visszaköszönni saját halálát egy idegen szeméből. Negyed óra...
Egy könnycsepp a szememben. Egy az aszfalton. Egy másik a vállamon, egy a hajamban. Az ég, velem sírt. |
