Erddős Olga: Közöny
Hanyatt feküdt, a gondolatai elkalandoztak. Szeme átsiklott a sarokban álló virágon, a képeken a falon. A látványba kicsit belelógott kinyújtott lábfeje. Tekintete végül a mennyezeten állapodott meg.
„Mikor hagyja már abba?” – futott át az agyán a kérdés. A férfi ott zihált a fülébe, nyelve a szájába furakodott, miközben egész testével ütemesen mozgott felette. „Mennyi idő telt el? Fél óra? Több?” Ráadásul a borosta is szúrta a nyakát. „Teljesen ledörzsölte a bőrt az államról”.
Próbált lazítani, átadni magát az együttlétnek. Nem ment. Idétlennek találta a helyzetet. Kár volt megismételni, újra összejönni csak ezért. Egy hónapja más volt. Akkor hirtelen lobbantak fel a vágyak. Az ösztönök diktáltak, és valahogy neki csak erre volt szüksége: egy kiadós szeretkezésre érzelmek és kötődés nélkül. Saját magát is meglepte, hogy milyen jól tudta kezelni a történteket. De most az egész olyan erőltetett volt.
„Persze jó odabújni valakihez, és az orgazmus a legideálisabb szépségápoló.” Majdnem kitört belőle a nevetés. Az elmúlt órában ez már a harmadik póz volt, és még mindig semmi. „Meg kellene játszani, hogy jó.” – gondolta. Aztán rájött, hogy az egész még ennyit sem ér.
Pillantása ismét körbejárt a szobán, a ruháit kereste. Le kell, hogy fejtse magáról a szorosan ölelő kart, a haját húzó kezet, az izzadt testet.
Maradt még egy kevés bor a poharában. Finom, vörös nedű. Éltető kortyok. Ruhák a földön. Cipő, táska, kabát – ajtócsapódás.
„Milyen hideg van.” Megborzongott. Odakint hó és jég takart mindent. De az ablak, az ablak az nyitva maradt. A szél az utca felé lebbentette a függönyt. Kék ég. Napfény. Szabadság.
Becsukta a szemét, és érezte, ahogy a nyirkos férfi test egy hangos sóhajtással végre elernyed rajta.
|