Hatalmas nagy épület magasodott a város közepén. Az egyik felében a templom volt és mellette, hozzá építve a gyülekezeti ház. Mivel mindezt 20 éve egyedül takarította, ismerte minden szegletét. Szerette. Szerette a ház illatát, a benne dolgozó embereket és a kis lakását is, amely a folyosó végéről nyílt. Csak egy piciny szobácska, egy kis fürdőszoba és egy főzőfülke: ez volt az ő kis birodalma. A bútorok már megvoltak, mikor beköltözött, és ő magának csinosítgatta. Pénze nem volt, de egy régi varrógépe igen, még az édesanyjától örökölte. Maradék anyagokból ágyterítőt, asztalterítőt, szőnyeget varázsolt a kis szobába, igazán széppé téve azt, a gyülekezeti asszonyok mindig megcsodálták,mikor arra akadt dolguk. És akadt bőven, hiszen a lelkésznek pár ajtóval arrébb volt a szobája, így néha nála várakoztak a temetést vagy keresztelőt intéző hívek. Esetleg dolguk végeztével tértek be hozzá, ahol a meleg tea mellett elpanaszolták minden bánatukat. Ő figyelmesen végighallgatta őket, néha bele-beleszólt, de arra vigyázott, ne őróla szóljon a beszélgetés. Szinte mindenki szerette a gyülekezetben, ő volt az, aki a háttérben tevékenykedett, és munkáján kívül még besegített a rendezvények lebonyolításába is. Süteményt sütött a szeretetvendégségekre, teát főzött, terített, felszolgált. Örömét lelte ebben a munkában, számára a szolgálat nem teher volt, úgy érezte, ebben teljesedik ki, erre hívta el őt Isten. Cseppet sem találta szégyellnivalónak, amit csinált.
Takarítani is szeretett, ez volt a munkája, de lehetett mondani, a hivatása is. Mindent igyekezett csendesen, a legjobb tudásával megcsinálni. Amit kértek tőle, azt mindig pontosan elvégezte, soha egy zokszót nem ejtett, akkor sem, ha a hittanos gyerekek pattogatott kukoricával végigszórták az emeleti lépcsőt. Tudta, csak figyelmetlenségből csinálták, és nem őt akarták ezzel idegesíteni.
A munkatársait is szerette. A zárkózott, nagydarab középkorú lelkészt, aki egyszer angyalnak nevezte, ami igazán jólesett neki. Csodálta gyönyörű hangját, ahogy vasárnaponként a templomban énekelt. Szerette a segédlelkészt is, aki nemrég végzett. Tudta, ő Isten embere, érezte benne azt az odaadó hitet és hivatástudatot, ami kevés ember sajátja. A házban volt még egy könyvesbolt is. Az eladónővel sokszor beszélgetett, ismerték egymást jól, delente, ebédidőben összegyűltek kicsit imádkozni az egyik félreeső teremben. Ilyenkor csatlakozott hozzájuk egy idős asszony is. Valamikor tanárnő volt, egyetlen fia meghalt, ő majdnem megvakult. Magányosan tengette életét és jó volt kicsit megmelegednie az emberek között, testileg és lelkileg egyaránt.
Ez volt az utolsó napja. Már nem bírta a munkát, régen túl volt a nyugdíjkorhatáron, így elhatározta, hogy idősek otthonába költözik. Aznapra nagy munkát tervezett, mindent ki akart súrolni, hogy úgy hagyja el élete legboldogabb 20 évének helyszínét, hogy utódja mindent rendben találjon. Miközben takarított, végiggondolta életét. Hamar férjhez ment, lett egy fia, akit nagy szeretettel nevelt. Szépen éltek a férjével, igaz, szegényesen, de nem bánta. Szerette, becsülte a férjét, aztán egyszer, épp 20 évvel ezelőtt egyszer csak nem jött haza a munkából. Sokáig kereste, kerestette a rendőrséggel, aztán pár hét múlva Treiskirchenből, Ausztriából kapott egy lapot, amelyben a férje tudatta vele, hogy nem kíván visszatérni. Később Amerikába került. A férfiakba vetett bizalma ekkor megroppant, többé nem volt képes bízni bennük. Válása anyagi helyzetét is elbizonytalanította, ekkor ajánlotta fel a lelkész neki az állást a lakással, amit köszönettel elfogadott és igyekezett szorgalmával meghálálni.
Mikor végzett mindennel, a templomba ment imádkozni. Félt a jövőtől, az otthontól, de nem volt más választása, mert a fia sok éve az apjához költözött. Legalább a taníttatásáról gondoskodott, ennek szívből örült. Mikor visszament a házba, munkatársai várták. Az imateremben már megterítettek, és illendően elbúcsúztak tőle. A segédlelkész dobozokat hozott, az eladónő segített becsomagolni, egész estéjét vele töltötte. Hálás volt neki, mert nagyon félt a másnaptól. Nehéz volt a megszokottat itthagynia, a társakat, az otthonát. De kellett a hely az utódjának.
Másnap kocsival vitték el a kollégák. Nehéz szívvel lépett be az öregotthon kapuján. Ahogy végignézett az időseken, felderült az arca. Az egyik öregemberben gyermekkori játszópajtását, és egy idős hölgyben iskolai padtársnőjét fedezte fel. Megnyugodott, úgy érezte: hazaérkezett. |
