Erdős Olga: Ugrásra készen

Késő délután volt. A Nap narancssárga korongja még néhány sugárnyalábot küldött felém búcsúzóul.
Amerre a szem ellátott hegyek ölelték körbe a tájat.

Egy meredek szikla peremén álltam. Ahogy a szél belefújt a hajamba, hűvös borzongás futott végig a gerincemen.
A hátam mögött buja-zöld bokrok és fák próbáltak óvatosságra inteni. Hiába.
Vonzott a mély, a titokzatos.

Már tudtam, hogy lebegni akarok. Szállni. Lehunyt szemmel – súlytalanul, mint egy tollpihe a napfényben. Nem számít, mi vár lent.

Eddig mindig hegyes köveken összezúzva értem földet, de most, most elhiszem, hogy más lesz:

lágy és gyengéd,
langyos meleg,
hullámzó,
magávalragadó,
sosem elengedő,
óvón ölelő,
féltőn szerető…

… Örök.

(2005. 02. 06-07.)