Vallomás
E világban egyedül nincs helyem. Lépek. Tétován rád mutat kezem. Még nem érzed, te még nem tudod, De eggyek vagyunk. Én vagyok a sorsod. Csonka a lelkünk, üres és kusza, Kétfelé tépte az istenek haragja. Azóta folyton keressük a helyünk. Élünk. De rettegünk és félünk. A lelked másik felét megtalálni nehéz, De engem vezetett egy túlvilági kéz. Ami történt, csodás ajándék, De leírni nem lehet, érteni képtelenség. Más írja helyettem most is e sorokat. Nem értem én sem, de érzem a sorsomat. S e sors, mi még sötété és zavaros, Hozzád vezet. Ha te is akarod. De elválaszt tőled egy egész óceán, Bármit is teszek, hozzád nem ér el imám. Te nem tudod, nem is gondolod, Hogy itt vagyok, és rólad álmodok. Érzel tán valamit, távoli suttogást, Lelked mélyén nyugtalan morajlást. Valamit, ami nem hagy nyugodni, Hajt, üldöz, meg akar fojtani. Ott van az álmaidban, és ha felébredsz Körülfon, átölel, ez hajt, hogy lélegezz. Ott van a kávéban, ott van a borban, Ott van a kezedben, ott van minden szóban. Minden lélegzetedben, a levesben, a sóban, A lépteid nyomán, ott van minden csókban. Átéled a valót, de fel nem foghatod, Csak hajt előre, késztet, hogy változz. Te is keresed a lelked egy darabját. Látom, érzem, hogy szükséged van rám. Megmutatnám neked az egy igaz utat, De távol vagy. Hozzád nem érnek el e szavak. Ezért egy mondatot kiáltok az égre, Bárcsak meghallanád, megértenéd végre! Egyek vagyunk. Nem élhetek, nem élhetsz nélkülem. A részed vagyok, s te részem nekem. |