Ami szép volt, volt.
Ami nem, az szörnyű.
Rágtam magam rajta- hisz tudod.
„reggeltől estelig”.
És éjjel is, mikor oly távol
Volt minden csillag,
A pezsgős „lehetett volna”,
Duhaj éjszakák, csak hívtak.

Azt mondták aztán sokáig sokan,
Van még elég nő: emésztem magam.
Én meg kergettem őt, egyre csak
A megfoghatatlan, szilaj gímvadat.
Ellene fordított minden értelem.
De tudtam, egyszer úgyis meglelem.
Felhívott, megvolt. Ez is már a múlt.
Homlokom ránca végre kisimult.

Elégiából elég pár sor is.
A megnyugvás viszont remélem, nem hamis.

Hogy ki beszél a versből, magam sem tudom.
Arctalan ismerős, idegen rokon.