Minden este 11 órakor ült le a számítógépe elé. Ilyenkor kezdte a csetelést virtuális barátnőjével. Egész nap nagyon várta ezt az órát, mert a nap fénypontja volt számára.

Barátnője úgy 50 éves lehetett, ő 20 volt. A nő Pesten a Váci utcában lakott. Mindig elábrándozott, milyen jó lehet neki, kinéz az ablakon és látja a sok sétáló embert, a gyönyörű kirakatokat. Ezzel szemben ő az Isten háta mögötti kis borsodi faluban szobája ablakából az üres, sáros utcát nézheti csak.

Szüleié volt a falu egyetlen varrodája, más munkalehetőség nem is kínálkozott a környéken. Harmincan dolgoztak nekik, ezek a minimálbért kapták csak, de még így is örültek, mert volt munkájuk, és nem segélyen tengődtek, mint a többiek. Az ő családjuk volt a legtehetősebb, mindenki őket irigyelte, pedig nem voltak gazdagok, csak tisztességesen megéltek a pénzükből, a községben mégis mágnásnak számítottak. Persze ő, a 20 éves fiú is a szüleinél dolgozott, nem tehetett mást. Pedig szívesen szabadult volna otthonról, de munkahelye és lakása is hozzájuk láncolta. A környéken neki való lányok nem voltak, hisz hiába volt jómódú, de csontsoványságával és sokdioptriás szemüvegével csak elijesztette őket.

Maradt a net, és az ő virtuális barátnője. Éjszaka mindent megbeszéltek a cseten keresztül, örült, hogy talált valakit, akit érdekel. Az utóbbi időben ettől a nőtől több odafigyelést kapott, mint bárkitől a családjában. Legutóbb például, amikor megírta neki, hogy elvágta az ujját, a barátnője őszintén sajnálta és jobbulást kívánt neki. Máskor, ha megérezte hogy szomorú, megpróbálta megvigasztalni.

Azon kapta magát, hogy az utcán nézegeti az ötvenes nőket, vajon el tudná-e képzelni őket maga mellett. Ha éjjel lecsukta a szemét, arra gondolt, milyen lehetne, ha most együtt lennének, vajon ugyanolyan figyelmes lenne-e vele akkor is. Elképzelte, ahogy ott fekszik abban a szép Váci utcai lakásban, az utcáról felhallatszik a járókelők moraja, egy-egy részeg esetleg felnyerít vagy hangosan énekel, igazán romantikus lenne. Aztán eszébe jutott, hogy a szülei, bár szinte egész nap együtt vannak, alig szólnak hozzá azon kívül, hogy kiadják a feladatait, soha nem beszélgetnek, legfeljebb megbeszélnek.

Kellett neki ez a kapcsolat. A mindennapok szürkesége ellen, azért, hogy tudja húzni az igát, legyen ereje elviselni a fojtogató közönyt, ami körülveszi. Mindegy volt neki, ez az asszony 150 kilós, szakadt pulóveres és zsíros hajú, vagy csinos, kecses, jó nő. Igazán mindegy volt, csak annak örült, hogy végre valaki törődött vele.