Most, hogy itt álltam a Negyed szélén, alig ismertem rá. Az este leszállta után kihalt sivataggá vált belváros után, ez a hely a mozgalmasság forrásának tűnt. Pezsgett a féktelen mulatozás hangulatától. Egymás után sorakoztak a csalóka csillogásba burkolózó bárok és klubhelységek. Fojtó füstös levegőt szívtunk be. A züllés áldozata volt körülöttünk minden ember. A villogáson túl, nem messze, egy drogos injekciózta be magának mindennapi adagját. Amint a vérébe áramlott a méreg, szemében kialudt az evilági fény utolsó szikrája is. Egy árnyékos sarokban, ahová nem ért el a reklámtáblák fénye, egy megerőszakolt lány csendesen sírt. Megtépázott rongyainak maradékai körülötte hevertek a sárban. Hanyagul néhány apró, és papírpénzt dobtak rájuk. A lány csak bámulta, de nem vette el őket. Csillogó könnyek csurogtak végig az arcán.

Ránéztem a kísérőmre. Ő a távolba meredt.

***

Belépve az ajtón köhögni kezdtem. Fullasztó cigaretta füst ítélte örök félhomályra a helységet. Rengetegen voltak bent, de a pultnál mégis találtunk helyet. Egy fiatal pár éppen akkor állt fel, amikor odaértünk Azaz érzésem támadt, hogy csak miattunk hagyták el a klubot, mert amikor megláttak minket, a férfi szeme megakadt a kísérőmön és hirtelen elsápadt. Ha azt mondanám, hogy eddig halotti fehérség jellemezte, úgy most a lehető legvilágosabb színt vette fel, amivel eddig találkoztam. A mellette ülő nőhöz fordult. A fülébe súgott valamit. Szótlanul álltak fel és úgy indultak el a kijárat felé, hogy vissza sem néztek. A jelenetet látva a kísérőmre pillantottam, aki még soha nem látott mosollyal nézett a távozók után.