Kezem szívemről levettem, S csak most láttam rajta a vért, A seb, amit öntudatlan Ütöttél, látom, milyen mély.
Hogy üthettél ilyen sebet? Miért kísért folyton arcod? Nyugodt szerelemben élek, Mért hallom mégis halk hangod?
A súlyos esküdt fogadtam, Társammal örül a szívem, Hogy vitted el a nyugalmam, Hogy nincs béke a lelkemben?
Mély harag feszít ellened, Ki társam és közém álltál! Ki tudatlan, akaratlan Betolakodóvá váltál. , Szívem ordít belül: Elég! Szabadulni, szabadulni! Tűnj el a szememből végre, Nem akarlak többé látni! Ne törj gondolataimba,
Hagyj el végre, sötét szempár!
Ne tolakodj álmaimba
Ne törd meg szívem nyugalmát!
Atyáim áldott Istene, Erőtlenül rogyok eléd, Csak te, te tudod elvenni Szívem vérző, súlyos terhét! Csak nálad a szabadulás Minden sebet begyógyító, Minden Ura, te vagy csak, ki Láncaim elszakíthatod! Régi békémet add vissza! Szabadíts meg a Gonosztól! S áldd meg őt is, én Istenem, A terhemről mit sem tudót. |