Lógatod a lábad a világ végén.Farkasszemet nézel a semmivel.Fázol - látom- lila a szád. Hátradőlsz. Nekitámaszkodsz az életednek: mindent elbír az már...
Neked fájtak az ember bűnei...Hogy mosollyal az arcán mi mindenre képes, hogy rombol a mondata, lelkeden lépked, hogy véreddel festi ki háza falát, hogy mindig csak néz, de sohase lát...
Te látni akartál.Rossz ötlet volt. A megismerés útja csak befelé vezet, és belédég a tapasztalás minden betűje.Vágy hajt előre, és az, amit mi csalódásnak hívunk, és ami nem pusztán a valósággal való szembesülés, de undor is, hogy ebben mi is ott vagyunk, az vezet ki onnan... De nem vezet...Így látnod kellet, hogy hull darabokra minden, amit felépítettél magadból. Mert minden, amit láttál, a tiéd volt, a saját tükrödön átbújva jelent meg előtted...Megrajzoltad magadnak a világot: megrajzoltad az embert, megrajzoltad a karját, amivel építeni tud, megrajzoltad a testének ívét, megrajzoltad a hangját és a lelkét is megrajzoltad...
Aztán jött egy szél, és elvitte a rajzlapot és elvitte a sosemvolt világot. Ma azt látod, hogy az ember karja rombol, teste egészét a győzniakarás hajtja és a lelke...lelke talán nincs is...
Neked fájtak az ember bűnei... Most már kívülről szemléled a világot, barátod nincsen, de nincsen ellenséged sem.Te kerested az utad, és igen, megtaláltad, de jól tudod: mit sem ér az élet, ha az ember megtalálja önmagát, de nem leli a hozzá hasonlókat...

Neked fáj a világ.Belereszketsz a félelembe és a fájdalomba.
Leülhetek melléd ?