Tegnap reggel fél hétkor a buszmegállóban vártam a buszt, amivel munkába igyekeztem. Hideg reggel volt, az utakon itt-ott fehér foltok látszódtak, a megmaradt hó utolsó nyomai. Esett az eső, s ez rányomta bélyegét mindenki hangulatára.

Figyeltem az emberek arcát. Néhányan esernyővel álldogáltak, meredten bámulva a távolból érkező buszokat, hátha az övék érkezik végre, s nem kell itt állniuk.  Páran a földet figyelték, lehajtott fejjel, mintha keresnének valamit. Két ember beszélgetett, unottak voltak és morcosak, hogy már megint dolgozni kell menni, mindíg csak az a munka... 
Boldognak és felszabadultnak senkit nem láttam.  Talán egyedül én voltam az, aki nem kesergett semmin, hiszen szívemet átjárja a szerelem már egy ideje, az esőt is kedvelem, sőt, még a munkámat is szeretem!

A busz nem akart jönni. Egyre többen lettünk.
Ekkor megláttam egy fiatal fiút és egy lányt, amint kézenfogva közelednek. Megálltak, majdnem mellettem, így akaratlanul is hallottam beszélgetésüket. Kedvesen szóltak egymáshoz, szavaikból kiérződött az összetartozás, a szerelem, a meghittség.  Nem csacsogtak, de olyan melegség áradt hangjukból, hogy nem lehetett nem odafigyelni rájuk. Félszavakból is megértették egymást.
Bár nem állt szándékomban megzavarni őket, de úgy éreztem, szeretném látni az arcukat. Feléjük pillantottam. A fiú kb 25 éves lehetett, szemüveges, barna hajú, esetlenül magas és vékony. A lányka arcából nem sok látszódott, mert egy nagy fekete sapka volt majdnem a szeméig behúzva. Arcának jobb oldalán talán forradás nyoma lehetett, nem tudom.  Szeplős volt, arcán semmi smink.  Egy régi, fekete, viseltes kabát volt rajta.

Csak álltak ott elfeledkezve a világról, nem törődve másokkal, nem törődve az esővel és hideggel, semmivel. Csak ők ketten léteztek! Még mindíg egymás kezét szorongatták, és folyamatosan egymás szemébe néztek. Annyira látszott rajtuk, hogy szeretik egymást, hogy boldogok, hogy csak az érzés számít, ami bennük él!

Közben megérkezett a busz, én is felszálltam rá, a fiú is. Nem ült le, pedig lett volna ülőhely. Ő inkább kinézett az ablakon, tekintetével Kedvese arcát kereste. Integettek egymásnak. A fiú egy szivet rajzolt az ablakra, közben a lány kívülről odatette a kezét, mintha a rideg üvegen keresztül is simogatnák egymást. Megszépültek mind a ketten. Mosolyogtak, szemük csillogott. És nem számított már a kora reggel, se a hideg!

Elgondolkodtam én is, ilyen hatalma lenne a szerelemnek? Hogy megszépíti az embert, elűzi a reggeli álmosságot, csillogóvá teszi a tekintetet, mosolyt varázsol az arcokra, felmelegíti a sziveket és feledteti a hideget...?

A busz elindult, a fiú arcán ott maradt a mosoly, végig, amíg le nem szállt a buszról. Sőt, talán még utána is...