Hazátlanul

Tíz éve ment férjhez Mexikóba. A középiskolában spanyolul tanult, és nyelvgyakorlásként, na meg szórakozásból levelezőpartnereket keresett. Így talált rá Juanra, akivel annyira megszerették egymást, hogy eljött hozzá, feleségül vette, és kivitte hazájába.

Boldogan éltek, nagyon szerették egymást, és hat gyermekük született. De  az asszonynak nagyon erős honvágya lett, vágyott az édesanyja és a húga után, annyira, hogy szinte belebetegedett. Depressziós, egykedvű lett, így a férje, mivel még mindig nagyon szerette, úgy határozott, hogy visszaköltöznek Magyarországra, a felesége szülővárosába, és ott új életet kezdenek.Talán jobb is lesz, mert kellemesebb az éghajlat, ingyenes az orvosi ellátás, na meg az anyósa és a sógornője segítenek majd a gyerekek ellátásában. Kint Mexikóban egy házat béreltek és Juan egy konzervgyárban dolgozott. Szegények voltak, de nem szenvedtek hiányt élelmiszerben, mindig bőségesen került az asztalra minden.

Nagy nehezen összekuporgatták a repülőjegyre valót, és hazajöttek. Az anyóshoz költöztek átmenetileg, míg Juan munkát talál. A sógornő is ott lakott velük, de szépen elfértek a tágas családi házban. Az itthoniaknak is jól jött, hogy lakik velük valaki, megosztozhattak a rezsin. A párnak az volt a terve, hogy később majd kibérelnek egy lakást és különköltöznek. Juan azonban nem talált legális munkát, mert egy szót sem tudott magyarul. Délelőtt spanyoltanítást vállalt, erre nem nagy kereslet mutatkozott. Este egy étteremben mosogatott, persze feketén, egy ismerősüknél. Ebből a keresetből, meg amit a gyerekek után kaptak, nehezen éltek meg. Míg kinn nem kellett spórolniuk az élelemmel, itt ritkán vehettek gyümölcsöt, húst, jobbára hol lángos, hol meg sült krumpli volt ebédre. Reggelire és vacsorára meg vajas kenyér. A számlákat nehezen fizették. De ez még nem is lett volna nagy baj, megszokták. Segítséget viszont sosem kaptak a családtól. Úgy érezték, megtűrt személyek, ahogy jött a hétvége, eltűnt a sógornő és az anyós, hol gyógyfürdőbe, hol barátokhoz utaztak el, a házimunkában sem volt senki segítség, hiszen - mint mondták - a rendetlenséget a gyerekek csinálják. Mosni, főzni viszont a fiatalasszonynak kellett, ha délben lepihent kicsit a gyerekekkel, a mosogatnivaló biztosan megvárta.

Ahogy teltek a hónapok, egyre kevesebb reményük lett arra, hogy valamikor is jobb lesz. Így összeült a házaspár, és úgy határoztak, így nem mehet tovább. Juan a távoli mexikói rokonaitól kért kölcsön, hogy visszautazzon szülőhazájába. Az egyik barátja házépítéssel foglalkozott, ő munkát és szállást ígért neki addig, míg annyit nem keres, hogy ki tud bérelni egy lakást, és haza tudja vinni a családját. A repülőtérre felkísérte a felesége, és ott könnyes szemmel búcsúztak el egymástól a mielőbbi viszontlátás reményében.