március szíve az utcán zörög,
most téged énekellek,
itt megül a csend,
porba hullanak a néma harangok -
s álmomba valaki belenevetett,
valaki elindult, hatalmasan ünneplőbe
öltözötten;

kihullanak az éjszakáim, ez a szélben
gyúrt arc, kisétált körutak városszerte,
a házak fölött angyalok, ez az elátkozott
föld az, az idő amelyben élek;

s rád találok, mert nem maradt más,
ha kérdezik, rád zuhanva lépkedek át
számtalan sínközt, hisz többféle szobám
van, ahová beléptem, puszta életem
átszállóhelyei;

arcomra reggelente kiül az álom,
a megvakult csillagok, öregszem
ennek a világnak a szemétdombján,
sorsomat bámulom, arcomat ahogy
évek faragják meg melletted férfiarccá;

állandó túlélő vagyok, kutatom magamban
egyenlőségedet, s madarak zuhannak az
ájult űrbe, raknak szeretőm csontjába fészket,
add gyűrűidet az éjnek, s engedd elképzelt
gyermekünket e vershez -

 hogy szemében ne özvegyüljön meg a fájdalom