Nézd a dísztelen vén Földet, mily kopár, s elkeseredett, mert a színt, pompát, s a szépet, mely nemrég övezte testét; letépte róla dér, s a jég.
De ím eljön az új tavasz, amely a Földnek éltet ad, s palástját, melyet elragadt a tél, kihímzi újra most, mi szépre csak lehet romot.
A lét nyarának hajtást ad, s elárasztja színfolyammal, mely, mint végtelen, parányi, kavargó kis életdarab, a nyárban érve éltet ad.
Téged is ily tavasz szült meg, és lassan a nyárnak ad már, s még meg sem élted a nyarat, már hirdeted az új tavaszt.
Légy jó tavasz, ki nem fárad el, ha majd díszíteni kell, hogy a Föld ne hervadjon el, ne legyen kietlen, csupasz.
|