Az utolsó tányér, úgy fél 12-kor hagyta el az állomáshelyet.
(Persze, hogy éjszaka!)
A két éve, Itong típusú betonfalra akkurátusan fölszerelt konyhaszekrény talán még sóhajtott is, de ebben már nem vagyok biztos.
(Mer’ az olyan szirupos lenne. Érted!?)
Az viszont biztos, hogy K.szekrény ilyen lebegés közeli izét érzet, mer’ az utolsó tányér, szó szerint utolsó tányért jelentett.
Még, ha narancsszín áttetsző, pihe könnyű műanyag is volt.
Edénytelen állapot uralkodott.

Nem lehet visszatekerni az idő-izét!
(Tudtad?)
Nem lehet, és a korral járó memória zavar – ami egyébként némi aggodalomra indukál -, nem találja azt a gócpontot, azt a virtuális kereszteződést, ahol az események visszaváltottak kettesbe, és egy kisebb gázfröccs adagolásával becsűrtek egy bal kanyart.
Igen, mert ez a tábori konyha-feeling még sose.
Valahogy nem szokás.
Valahogy a nő, akivel éljük az életet, figyel, de most ilyen munkahelyi problémák, ilyen…
tudod, ilyen… indokok sokasága miatt, mégsem.
A Sorok Írója meg…
Nem macsó-izé, mert azért áztatja tömpe ujjait a Cif-fel dúsított lében.

Az utolsó tányér, úgy fél 12-kor hagyta el az állomás helyett.
Műanyag volt és narancsszínű, ahogy azt már említém vala.
Egy, a sarki boltból jutányos áron vásárolt kókusz-rolád landolt a felszínén.
Nem volt az igazi.
Picit koros, meg valami apró szilánk is beékelte magát a közepibe.
Egy olyan, amitől rám jött a para, hogy már megint akkorát roppant a fogam, mint a múltkor a zöldborsófőzelékkel.
Csakhogy az nem volt vaklárma.
Az implantátum ragasztása eresztett.
Aztán ki is pottyant, oszt majdnem elmorzsolódott.
Sőt!
Félig lenyelődött.
Nőm a garatról csalogatta vissza a műfogat, de biztos nem érdekel, milyen eszközökkel és technikával mer’ érzem, hogy picit unatkozol, hogy túl bennfentes.
Pedig most a tányérról kellene beszélni.
(A „fogas” cucchoz még annyi, hogy a bérlemény másik lakója sikeresen a kukába hajította, a ki nem merem mondani összeget érő műfogat, miután a lakótárs, más néven hites ura, azt annak rendje és módja szerint, féltő gondossággal elcsomagolta.)

Az utolsó tányér, úgy fél 12-kor hagyta el az állomás helyett és mit mondjak rettentő izgatott volt, hogy végre ő is sorra kerülhet.
A mindenféle zörejekből arra következtet, hogy napok óta áll a front a mosogatás körül.
Legutóbb karácsonykor tapasztalt ilyet, és csapta neki a szelet a szabadság kimeríthetetlen tárháza, meg a tonnányi bejglik, és a fokhagymás lében áztatott rántott hús cudar látványt nyújtó maradéka.
No, akkor érezte először, hogy bizony végre eljött a beavatás ideje, végre hasznosíthatja a Vasedényben ellesett praktikákat, és azt a szenvedélyt űzi, amelyre teremtették:
Kiszolgál.
Igen ám, csakhogy egy „anyós” titulussal ellátott egyén, a karácsonyi forgatagban, az ünnepi lázban, a hóna alatt viharzott be valami ajándékkal, a 12 darabból álló, mikrohullámot kisujjból kirázó, hiper porcelán tányér szettel.
(Egészen eddig nem értette az anyósvicceket.)
És akkor fel is adta.
Mer’ most már hova tekerjen?
Esélye sincs!
Lemondott arról, hogy valaha a mosogatólében lubickolhat, aztán jön egy jó kis sikálás (Sorstársak mondják: a pasi jobban csinálja. Finomabb. Persze nem olyan alapos. A nővel az a baj, hogy minden zugot átvizsgál, és csak tisztít, tisztít.), aztán a szauna, finom törölgetés, rendszerbe állítás.

Az utolsó tányér, úgy fél 12-kor hagyta el az állomás helyett, és fogalma sincs, hogy a maradék pizzát, a sózott földimogyorót, a sajtos chipset meg még egy csomó nyalánkságot a hasáról fogok elfogyasztani.
Könyörögni fog némi Cif-ért!

Csak van ez az izé.
Ez a…

Nincs kedved mosogatni?