A magány nagy szigetén számtalanul élnek,
Látják ugyan egymást, de sohasem beszélnek.
Örömét, bánatát, baját mindenki magába zárja,
Csak titkon kesereg, hogy nincs egy jó barátja.

Egymás mellett elmennek a fejüket lehajtva,
Kikerülik egymást keserves sírással sóhajtva.
Senki nem köszön, nem kérdez, és nem mesél,
A magány szigetén mindenki magában beszél.

A magány szigetén napról-napra többen gyűlnek,
Egymás mellett szorosan állnak már, vagy ülnek.
Valaki felkiált: -"Istenem, de magányos vagyok!"-
A többiek hallják, és érzik ezt, de mind hallgatagok.

A fejük  lehajtva, nem törődik senki a másik jajával
Úgy el van foglalva mindenki az ő saját kis bajával.
Nem tudják, nem sejtik, hogy problémájuk közös,
A magány szigetén a hallgatás, a némaság örökös.

Ha ezek az emberek megfognák egymás kezét,
Megéreznék egymás  szerető lelkének a neszét,
A magány szigete a közösség szigetévé válna,
Megszűnne végre sok ember keserves magánya.

De mert kezét senki ki előre nem nyújtjaná ott,
Nem lehetnek vidámak, és önzetlenül boldogok...
S a magány hideg szigetén egyre többen élnek,
Látják ugyan egymást, de sohasem beszélnek.