Bársonyos dallam a kávéházi zongorán
Sóhajtva éled a lágy leütések nyomán
Megcsókolja a zenélő két kezet
Könnyeden táncoló ívelt ujjhegyet
Mennyire hasonlít e kis hangsor hozzánk
Leírja gondolatunk egy újabb taktuson át
Lágyan tenyeredbe, óvón bújtatod kezem
Csókot ad helyetted simogató újhegyed
A dallam vibrál, gyöngéd szomorúság
A hangjegyek kiérdemelt fényes trónusán
Elérhetetlen magaslatokba kecsesen szökve
Elrejtett gyöngédséggel, gyémánttá ötvözve.
Itt van velünk, néha tüzes és lírai egyben
Olyan mint mi ketten, sorsunk, emel az egekbe
Megad mindent és mégsem lesz miénk soha
Csak hallgatjuk, pillanatnyi öröm, kis mostoha.
Elhalkul, s véget ér egy utolsó leütéssel
Kottát lapoz a zenész, új dallam éled
Elengeded kezem, fizetsz, menni kéne
Eltűnt a zene, a pillanat forró élménye.
Bársonyos dallam a fekete zongorán
Emlékkép az idő végtelen folyamán
Így marad meg benned és bennem örökre
Egy délután átszőtt dallamokkal, virággá kötve. |
