Soha nem pihent, mindig dolgozott. Takarított, főzőtt, mosott. Este ruhákat foltozott-
Kezemet kezébe téve Tanított a betű vetésre. Az ákom-bákom betűim is így lettek egyre szebbek.
Lázas kicsiny testem forróságát enyhítette, amikor a kezét a homlokomra tette.
Éjszakába nyúló varrógép kattogása, mint altató zene szürődik be az aprócska szobába.
Reggelre készül most is valami varázslat. Egy új nadrág, új ruha, Mindig történik valami, újabb csoda.
Derékig érő, szőke hajamat finoman megfésűlte, két coppfba fogva. Az új ruhámat boldogan mutogatva megyek az iskolába.
Telnek, múlnak az évek. Próblémámmal én is tetézem. Már nem csak én vagyok neki. Az unokáit is dédelgetheti.
Mint a pók, mikor szővi hálóját. az idő is teszi a dolgát. Apró ráncokkal próbálnak üzenni, egy kicsit már kellene pihenni.
Érzi Ő is, de titkolja. Kötényébe néha- néha lopva pihenteti, majd gyorsan kikapja. Még el is pirul miatta.
Vasárnap,ha ott vagyunk Nála. A kapuig kikisér és integet utána. Mint utolsó emléket, mélyen szivembe véstem. Másnap örökre megpihent. Már nem integet többet.
Ha még egyszer tehetném. Kezét kezembe venném. Egy kicsit pihentettném, majd szívemhez emelném. Nem szólnék, csendben fejet hajtanék.
|