Talán a jó Henrik király uralkodott,

atyám pohár rumért rabigába adott.

Hajósinas lettem, szomjúsága okán,

tizenkét évesen. Örökségem csupán

a kábult tekintet, részeg röhögés,

cédák kacagása. Ifjúságom kevés

örömöt rejtett.

Hajóra kerülvén gyorsan cseperedtem.

A fedélzetmesternek szeme se rebbent,

mikor a hátamon kilencfarkú macska

szíja csattant. Kicsit nagyobbacska

voltam, első csatám után hánytam.

Nem soká csalódtam az első lányban,

kikötő virága

Szívem napról napra egyre keményedett,

a fegyver lett az Isten, kardommal kegyeket

szerezni könnyü volt. A rémült remegést

szerelemnek hittem s a bor hozott feledést.

Részeg éjszaka volt, a zendülés során

jó kapitányunk bizony elég korán

árbocra került.

Járjuk most a tengert, mi elvadult barmok.

Dicséneket rólunk nincsen olyan dalnok,

ki dalolna szépet. Szemünk messzeséget

kémlel. Arcunk széltől cserzett, lelkünk elégett,

nincsen már dalunk, se holnapunk, se papunk

tagadjuk, vagy hisszük, arra vezet utunk:

ágyútorok néz ránk.