Azóta késnek a vonatok.
Aki meghal, az halott.
Mert a szavak könnyűek, mint a füst,
s eltűnnek a betűk az ezüst
vesszők alatt, látom,
minden kusza, ákombákom:
Téged látlak és Artúrt,
kéz a kézben mentek,
vagy épp pengettek egy húrt,
mint vén bakancs-fűzőt,
mint két jó barát máris,
két piros-kék kalamáris,
s vérköreitekbe mártogatja
tollát megannyi költő-nemzedék - -
Aki meghal, az halott.
Azóta késnek a vonatok.
De mért van az, mondjátok,
mi a cél, mi az ok,
a test miért nem mozdony
egy világvégi fordítókorongon,
s aki meg se született,
aki vakvágányon rozsdáll,
azt ki és mért emeli ki, már
hogy mondhassátok: íme: lett…
néha álmot látok,
mintha dagasztanék sárt,
látom, mint egy telefonkagylót a látóhatárt,
s megrezzen az Ég, ez a finom membrán:
Halló! Halló! Válaszoljon már!
Ám az csak szaggatott, sípoló hangot ad:
Isten bontotta a vonalat…
hát mi a cél és az ok,
mondják meg az okosok,
ha elmém csak egy leeresztett tó,
amiben egy haldokló
béka ung…
Mért születünk, ha meghalunk?
Miért a vágy, a kín,
ha a vége másfél méter
vérrel maszatos, szárszói sín?
Azóta késnek a vonatok.
Aki meghal, az halott.
A sínre, ha füled tapasztod,
az ő lelke zajong, zúg,
s futkározik e hazában
szerteszét…