eldeformálódott ez a világ, a hajlott hátú házak, a szögesdrót-csillagok, kísért a hold, ez a lomha éjszaka, megdermedten könnyeket hullat az ég, kiérti ezt

felhők feszülnek a táj fölé, kitágult szemedből csillagok és madarak hullanak kezedre, hajadban gyenge fény törik, álmaim árnyai mint esövarázstekintetü manók, mint Peer állok kegyvesztetten a világgal, s énekelek, ha dalom néma is

leköpött ez a föld, a sarki szél a hátamba kap, a tükörben már elrongyolódott az arc, közben meztelen hús a szád, ráfonódsz, a szélbe sírod magad, s szétkiabált izgalmakat dobálsz

bezárkózunk a magánéletünkbe, s néhány közös kaland még lengeti karjait utánunk, sebhelyes arcú városokban, egy körúti sörözőben, öregebbek lettünk és elhagyatottabbak

valami széthull, valami városok házai között botladozunk, mellékutcák szólítanak a nevünkön, s előbújnak a vértelen denevérek, a fák ujjai feltépik az eget

ülsz az üres nézőtéren, pereg a film rólad, nézed magad halálát, felállsz, már elment a közönség, te állsz megverten, csak te, a libbenő árnyék, álmaid kavicságya alattad

a szív zenéje, a vonat kattogása, fény a szemünkön, alkonyodik, a táj elmerül, letört ágak a semmiben, most arcodra hazatalálok, az út felfénylik a vonat után, nincsenek határok, csak a szív szabadesése, s ez az élet, kegyetlen ez a táj, a világ másik fele, messze a szakadékok pereme, belülről vonalakból, szavakból, kibomlasz a ködből, s számban a neved, a szeretet országútjai, látod suttogó kedves, itt vagyok, belemosódva én, a kételkedő helyetted is