mert visszanéztem a megcsókolt tájra, ölelésedben a csillagokra, mert befogadott ez a föld, befogadtak az elégett szavak, a csonkolt gyertyák még bennünk égnek, egymásnak hűségre hűséget építünk, az öleléseink helyén maradnak csak dolgos hétköznapjaink - viszem most benned élni, itt - magam, sirályainkat az ég peremén, egymásnak adjuk a hitet, köveket dobunk az alagút-homályba, tépjük ruhánkat, terítjük sóhajok ablakába, imádkozlak szerelemre, hisz csak te fájsz már bennem, végig tipegtünk, gügyögtünk, vakulásig égtünk az egymásra csodálkozás nászában - örök titkomat végtelenségeddel megosztom - s amikor percekre magamra hagysz, a padlóra hull ez a magány, a nélküled le nem írható megcsonkolt szavak, ez a rongyos kabát, az őszi köd, ahogy végignézlek magamban
|