A Hoffman bácsiék kocka Ladáját, azt mondjuk konkrétan én törtem össze.
A 83-as év majdnem telén.
Persze nem loptam el, hogy huligánkodjak, aztán szembejövő fának neki.
Nem.
A 11 évével ilyet nem csinál az ember.
Mondjuk volt egy osztálytárs, az akkoriban már motorra szakosodott, és minden további
nélkül lovasította a mozdíthatót.
Testének nyúlásával harmonizálva, egészen odáig jutott, hogy hetedikben már személygépjárműveket cuccolt arrébb.
Mert addigra már a serdülő testrészek elérték a gázpedált.
Szervezetileg nem volt ám benne a bűnözésben, csak imádott vezetni.
Volt úgy, hogy centire visszaállította a járművet úgy, hogy a tulaj észre sem vette.
Persze kis idő elteltével rájött micsoda anyagi vonatkozása van annak a verziónak, ha mondjuk a sarkon nem fordul vissza, hanem rosszarcú emberekig gurul vele.
Micsoda balhék voltak, micsoda balhék!
És mennyi időt elvett a tanórákból, mennyi időt!
(Fantomizálom az egykorit, az osztálytársat.
Legyen „K”.)
Nem kell ám félteni „C” ügynököt.
Azóta két különböző Kft. büszke tulajdonosa, és állítólag legális cuccokból él.
Mert meg lett törve.
Fiatalon pokoltornác körül rohangált, oszt’ észbe kapott.
Legalábbis remélem…
A Hoffmann bácsiék kocka Ladáját, azt mondjuk konkrétan én törtem össze.
Kamaz-típusú kerékpáromat használat előtt mindig ki kellett egyenesíteni.
„Félig Camping – Egészen Orosz” bicikli volt.
Nagyon csúnya, nagyon zöld.
Van egy hozzá kapcsolódó jelenet, amit sose az emlékből, na onnan soha nem távolítok el.
Majd, ha magától, majd ha mennie kell.
Apám nagyon korán, még annál is, a 70-es évek szelével meg testvérrel és néhány angyalföldi vagánnyal, hosszú és bonyolult kavarodások után a Nagy Kéken Túl kötöttek ki.
Persze úgy volt, hogy csecsemő jómagam, és kétségbeesett jó anyám, majd követi.
De ez egy másik, egy hosszú.
Lényeg, hogy a nagyon ritka és többnyire tartalmatlan tengerentúli hívások nálunk leginkább szervezett dzsemborékra emlékeztetettek.
Nagypapa-nagymama-anyu-unokatestvérek-szomszédnéni, egyszóval mindenki a kagyló körül keringett, hogy ha egy pillanatra is, de meghallja a távolból recsegő „külföldre szakadt hazánkfia” - hangot.
A Szamárköhögés-ben van az a jelenet!
Tudod, a: „Másként mondom! Másként mondom!”.
Garas, Törőcsik, Hernádi.
Na, nálunk is valami hasonló volt a ramazuri.
A tizedik évbe való lépésem körül, megint jött az atyai lelkifurdalás, és az azt kompenzáló „amerikásan” csörgő telefon.
Az most mindegy, hogy miről nem beszéltünk, mert többnyire nem, mert azt sem tudtam kicsoda-micsoda?
Ahogy ő sem.
De mondom, ez másik, ez hosszú.
Mindenesetre ezen a születésnapi telefonbeszélgetésnek imitált valamin, a pasi akinek részben köszönhetem az életet, megkérdezte:
„És…, őőő,…és…,biciklid van?”
Mire az öntudatos 10-es így válaszolt:
„Ja! Valami Orosz Szar!”
Apám röhög.
A családtagok meg félhalkan: „Csitt-Csitt! Ilyet nem mondunk! Pszt!”
Merthogy rezgett a levegő.
Merthogy disszidens családok telefonjába belefülelnek.
És akkor azt így nem illik.
Mondom: Szamárköhögés!
De nem ez itt a lényeg, hanem hogy:
A Hoffmann bácsiék kocka Ladáját, azt mondjuk konkrétan én törtem össze.
Rondazöld Kamazomat, a gondos kihajtogatás után, a bejárati kapun túlra helyeztem.
Boldog 11 éves voltam, pedig a nyomorult szürke tél csak akkor kezdődött.
A Házi feladat viszont már kitöltve-megoldva, az iskolatáskában pihent.
A Hoffmann bácsiék kétsaroknyira laktak, a Frangepán - közben.
És itt a „köz” szócska bír kulcsfontossággal.
Merthogy nem egy külön utca, csak köz, amibe nem lehet belátni, mert keskeny, és amiért a gondos szülők (anya, nagyanya, nagyapa) a rondazöld Kamaz megvásárlásának pillanatában figyelmeztetik a sajtkukaccal bélelt serdülőt, hogy mindig tekintse át helyzetet, mert ellenkező esetben bonyodalom adódhat.
Mind egészségben, mind kerékpár megmaradási minőségben.
És most egy többnyire szót fogadó, rendes, jó tanuló, fiatalról beszélünk.
(Később ez majd módosul, de az is egy másik.)
Teker, csak úgy. Nem figyel oda. Gondolatok ide-oda.
Tova.
Ahogy a Frangepán-köz bemérését felügyelő érzékszerv is.
Iszonyatos csattanás.
Oldalból, a sárvédő felől közelítek, átszakítva a pléhlemezt.
A memoár már csak lassított képeket tud előhívni.
Az ütközés után tigrisbukfenccel indítok, hogy végül a tizenegyest hárító focikapus mozdulattal kenődjek a szélvédőre.
Hoffman bácsi és én felvesszük a szemkontaktust.
„Csókolom!” – kiáltom az üvegen túlra.
„Ne tessék haragudni!” -, és bringára pattanok.
És szédelgek, és reménykedem, hogy nincs a közelben másik „köz”, meg az is az észbe jut, hogy mi van, ha ez cserbenhagyásos gázolásnak minősül?
Mert az autó eleje, az csúnyán.
És, ha a Hoffmann bácsi sokkos állapotba került?
Ilyenek.
Rondazöld villám vagyok, ahogy hazafelé tekerek.
„Ilyen korán?”- kérdezi nagyanyám.
„Jaja, igen, aha, jaja!”.
Azt persze nem tudja, hogy szív a torokban, az izzadságcseppek meg ellepték az összes létező kimenetet.
A Hoffmann bácsiról nem is beszélve.
Aki egyébként fél óra múlva megjelenik és kutyabaja, és innentől már nem érdekel, hogy jelentős a kár, meg le vagyok szidva, és irgumburgum.
Nagykő le.
Tévémegvonás, vagy hasonló.
Lényeg:
Rólam ne készüljön film: „Tudom, mit tettél 11 éves korodban, télen!” címmel.
Há' nem?!
|
