Bennem égnek lelkednek szavai: átéltél bús magányt, szelet, vihart. Ragyogó égen letűnt csillagok, érzelmed szív-szava csendes, kihalt.
Elvesztetted szívednek reményét, nem éltet szerelem, se szeretet. Fehér rózsák helyett feketét látsz, tűnődsz: élvezed-e az életet...?
Engedd Magadhoz Napom sugarát, adjon hitet és reményt e versem. Szívem kezem helyett simogatja múltadtól oly megtépázott lelked.
Kicsi virág is kihajt tavasszal, vízzel, fénnyel, földből életre kel, van ereje szirmait bontani, mert tudja: ő is boldogságra lel.
Csokorba gyűjtöttem virágaid, napsárgák, égkékek, hófehérek! Ezerszín szivárványuk mutatja: világodban békésen megférnek.
Nézz az égre, magasra, messzebbre! Keresd meg fényes, közös csillagunk, és hagyd, félve suttoghassam Neked: képzeletemben Te s én ott lakunk...
Talán most miattunk forog a Föld, nekünk ad harmat-cseppet a hajnal, s gondolán meghitten ringatózva értünk szól a legszebb lírai dal.
Boldoggá tesz, mikor fogod kezem, látod már, ilyen kevés is elég. Szellő szárnyán gyengéd angyal-mosolyt s szerető szívemet küldöm Feléd.
|